8. fejezet II.

Halihó! Nos fura, de éppen a szülinapomon sikerül nektek hoznom a kövi részt :)  Remélem tetszeni fog nektek, köszönöm az előző komit és a pipákat, nagyon nagyon szépen <33 Nem is tudok mit hozzáfűzni, jó olvasást! :)
                                                                                                    

Csak állok a káosz közepén. Tőlem jobbra emberek tömegei állnak, miközben öklüket dühösen rázva közelednek a Békeőrök felé. Kisgyerekek ülnek a földön összeölelkezve az édesanyjukkal, akiket csak most engedtek a saját, és síró lányukhoz vagy fiukhoz. A Békeőrök hangosan próbálnak rendet tartani, de senki sem figyel rájuk. De ránk sem. Én tehetek erről, erről az egészről. Talán akkor kezdődött mikor megfogalmazódott bennem valami, egy olyan dolog, amit nem kellett volna továbbadnom az embereknek. Hirtelen érzem, ahogyan valaki erősen megmarkolja a vállamat, élettől duzzadó kezek simulnak a vállamra, s meghallok egy halk hangot, mely hirtelen kiránt a tehetetlenség, és fájdalom gödréből.

-       Gyere Prim! Induljunk, most rögtön! – erősen fogom meg a nővérem kezét, aki hirtelen áttör a hatalmas nagy tömegen, de ők észre sem veszik. Még engem sem vesznek észre. A torkomban ösztönösen hatalmas gombóc nő, ahogyan hátrapillantok a nagy térre, az emberek ezreire, s azokra a gyerekekre is, akik miattam kerültek ilyen helyzetbe. Segítenék, legszívesebben odamennék, de a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem szabad. Engem is megölnének, vagy jobb, ha észre sem vennének, de hiába,. Akkor sem figyelnének rám. A csapatunk hirtelen eszeveszett futásba kezd el a Főtértől a Körzet egy kicsiny utcácskája felé. A szívem annyira dobog, hogy alig hallok valamit, csak is a lábak trappolását, s olyan gyenge vagyok, hogy észre sem veszem, kik jönnek velünk. Csak erősen markolom a nővérem kezét, miközben a nagy lila bakancsomat tanulmányozva futok. Nagy lila bakancs, ami egyáltalán nem illik ezekhez a kicsiny, és poros utcákhoz. Poros utcák? Amint felnézek csak annyit veszek észre, hogy nem a színpad felé megyünk, és nem is a biztonságot jelentő Városházába vesszük az irányt. Az egész csapatunk a Körzet kis utcáin lohol, itt balra, ott jobbra fordulva. Minden utca ugyanolyan kicsi és sáros, szinte elvesznék ebben a labirintusban. Miért távolodunk el a Főtérről, és miért siet ennyire mindenki? Hirtelen veszem a bátorságot, hogy felnézzek, s elengedve Katniss kezét tovább fussak zihálva a többiek után. Hallom, ahogyan már nem csak én, hanem sok más a csapatunkból egyre lassabban fut, itt ott megbotlik, és hangosan zihál. Egy nagyon szűk utcába érünk be, ahol csak egyesével lehet haladni, így a nővérem hátát bámulva követem a többieket, miközben a szememet összeszorítom az utcában honoló félhomály miatt. Van egy olyan érzésem, hogy mindjárt kiérünk a Körzetből. És ez az érzés abban a pillanatban be is bizonyosodik, amikor az utca  végén egy hatalmas nagy rétre lépünk ki, melyet itt ott korhadt, és lombtalan fák szegélyeznek, hiába tombol a területen tavasz. A csapatunk hirtelen megáll a réten, miközben óvatosan megtörlöm a homlokomról csurgó izzadságot, mely patakként zúdúl le rólam.

Legalább negyvenöt, de az is lehet, hogy több percig futottunk utcáról utcára. Hirtelen egy érdes hangot hallok meg magam előtt, mire ösztönösen odakapom a fejemet, és figyelni kezdek, miközben egy pillanatra leülök a fűbe, zihálva és fáradtan. A szemeimet óvatosan végigjáratom a csapatomon, akiket a futás közben nem tudtam megfigyelni, de most még is pontosan megtudom, hogy kik vannak itt. Katniss és Peeta akik egymás mellett, összekulcsolt kézzel ülnek a fűben, miközben mind a ketten igyekszik kifújni magukat. Haymitch, aki hangosan gesztikulálva magyaráz a többieknek, és mellette pedig a dühödt Effie, akiről fogalmam sincs, hogy kerül ide, de most éppen tajtékozva és hangosan affektálva beszél valamit, miközben a tűsarkújában próbál rendesen megállni. Effie a vadonban. Ez a tény ösztönösen  mosolygásra késztet, amikor meglátom a mellettem ülő Harryt, akár csak annak idején, amikor a Viadalon a sivatagban a Hivatásosakkal való találkozás után szövetséget kötöttünk. Haymitch elmondja, hogy ő vezetett minket ki ide, ugyanis a dühöngő tömegben lehetetlen volna visszavergődni a Városházáig és a vonathoz, így legalább egy 20 percet fogunk sétálni innen, az állomásig, amit ő tud, hogy hol van, hiszen már járt itt. A torkomban ösztönösen gombóc nő azon emberek láttán, akik ott álltak velem lent a gyerekeknél és emiatt nem tudtak visszajutni a vonathoz, csak ilyen módon. Remélem, hogy Cinna és Gloria jól vannak, és nem izgulnak miattunk. De a gombóc a torkomban és a tehetetlen remegés, mégsem akar megszűnni csak úgy.

-       Mi már mindannyian győztünk egyszer, tudjuk, hogy kell menni a vadonban. Kivéve Effie. És remélhetőleg mindenki rendelkezik megfelelő állóképességgel, kivéve Effie. Szóval most együtt kell működnötök, és visszajutni a vonathoz. Mintha csak szövetségben lennénk. Effie, ez most az egyszer magára is vonatkozik – Haymitch szigorúan a dühöngő nőre tekint, miközben lassan felszedelőzködünk, hogy elinduljunk. Lassan hátrafordulok a ziháló Harryhez, aki nagy kék szemeit a földre függesztve ül a füvön.

-       Szövetség? – kérdezem tőle halk és rekedt hangon, mire felnéz rám, s amint halvány mosoly jelenik meg az ajkán én nekem hirtelen megfájdul a gyomrom.

-       Szövetség. – mosolyodik el, miközben megfogja a kezemet, és lassan felhúz a földről. A csapatunk lassan elindul, Haymitch vezetésével, aki után Effie megy, de kétszer olyan lassan. A Kapitóliumból hozott tűsarkú cipője eléggé megnehezíti számára a járást, bár hangos affektálásból nem lesz hiány. Utána Katniss és Peeta, egymást átkarolva, és végül mi Harryvel.

-       Ez csodálatos. Az öt győztes a vadonban. Meg Effie. – mosolyodik el a fiú, miközben az előttünk lépdelő kis csapatra néz.

-       Miattam van. Ha nem mentem volna el segíteni….. – kezdem, de a hangom hirtelen megcsuklik. Akkor a gyerekek meghaltak volna. De lemenetem segíteni, s most itt vagyunk a nagy vadonban.

-       Prim, ezt kérlek hagyd abba. Szerintem semelyik győztes nem tette volna meg ezt, csak te. És nézzük a jó oldalát. Megnézhetjük, ahogyan az a kettő ott veszekszik. – mutat Harry Effiékre, mire halványan elmosolyodom.

-       Nézzük a jó oldalát. – suttogom magamban, mire Harry óvatosan magához húz, és megpuszilja a homlokomat. Nagyot sóhajtok ahogyan ismét a csapatunkra nézek, de lassan kezdek el mosolyogni. Látni Effiet a vadonban, tényleg elég vicces látvány.

-       Mi van fiatalok? Megvagytok hátul? – fordul oda hozzánk a nővérem lassan, és Peeta is kíváncsi tekintettel.

-       Igen, köszönjük. És ti? -. Kérdezi a fiú.

-       Természetesen. Hallunk egy jó kis vitát. Legalább olyan, mint a színház. – mosolyodik el a nővérem, miközben leveszi a magas sarkú cipőjét, és mezitláb folytatja a járást. Örülök neki, hogy senkinek sincsen komolyabb gondja, de belül, valahol nagyon mélyen még is marcangol a bűntudat, hogy mi van, ha ezt csak színészetből teszik? De próbálom elűzni a rossz gondolatokat, ahogyan halkan beszélgetni kezdek Harryvel, mint annak idején, amikor a Körzet utcáink sétáltattuk Ladyt. Igen, a kecske nagy híresség lett a városban, és akárhányszor végigsétáltuk a húszperces utat a Győztesek Falujából a városba, Lady mindig finom sárgarépával tért vissza. Népszerű lett, ez nem vitás. Én pedig végre tudok igazán beszélgetni a fiúval, akivel a Körút kezdete óta nem volt erre alkalmam. Végre egy kicsit halkan, és nyugodtan, de talán még is olyan, mint annak idején. De ez csak látszat. Amint úgy negyvenperces gyalogolás után, ami jórészt Effie lassúságának köszönhető meglátjuk a vonatot, egy kisebb sóhaj szökik fel a torkomból. Még sem rossz ötlet elhagyni a 8. Körzetet. De mi lesz ezek után?