7. fejezet II.

Sziasztok, elnézést a fejezet késéséért. Sajnos minden összejött, már a negatív értelemben (Clove imádja ha bunkóznak vele) Na mindegy, mivel ez nem a személyes blogom, senkire sem fogom zúdítani a problémáimat, csak is nagy köszönettel tartozom nektek, hogy itt vagytok, olvastok, és nagyon köszönöm a pipákat! <3 Remélem ez a fejezet is tetszeni fog nektek, kíváncsi vagyok, mit szóltok a végéhez :)
Jó olvasást!
Clove <3
                                                                                                                     
 

Soha életemben nem hittem a babonákban. Emberek, akik ábrándos tekintettel lesik a csillagokat, inkább őrültnek tűntek, mintsem valódi jósnak. De ez a nő megrémisztett. Olyanokat mondott, amire az agyamban a fogaskerekek azonnal mozgásba kezdtek, hiába nem akartam. Én lennék a fénylő galamb? De miért hullajt könnyet, talán el fog veszíteni valamit? Vagy valakit? És mi az a hetvenöt csillag, és tizenhárom hatalmas vár. Érzem, hogy kiráz a hideg, ahogyan óvatosan hátradőlök a nagy kanapén. Alig vacsoráztam valamit, inkább besiettem ide, a vonat utolsó vagonjába, ahol egy hatalmas nagy ablak található, melyen keresztül még látom a hatodik Körzet távoli, és pislákoló fényeit. Alig várom, hogy végre elhagyjuk, a Körzetet, Phoebe emlékét, és a jósnőt is. A színek keverednek előttem, mintha utoljára el akarnának köszönni tőlem, de hirtelen ösztönösen elkapom a fejemet, és az ajtó irányába fordítom. Nem érdekel a hatodik Körzet. Éppen hogy arra fordítottam a fejemet, amikor hirtelen nyílik az ajtó, és hangosan nyikorogva kitárul, miközben belép rajta valaki. Legszívesebben most kiküldeném, mert senkire nem akarom rászabadítani ezeket a gondolatokat, de inkább csak lehajtom a fejemet. Valaki lassan a kanapé mellé lép, és óvatosan leül rá, miközben érzem, hogy erősen megfogja a kezemet. A fenébe is, Harry lesz az. Nagyot sóhajtok, ahogyan eszembe jut, mit is beszéltünk Katnissel. Harrynek és Peetának egy szót sem.

-          Prim , miért lógtál meg a vacsoráról? Effie javában dühöng, hogy miért rendelt ilyen sok ételt, amikor nem segítessz megenni.

-          Bocsi, de nem vagyok éhes… - felelem halkan, miközben elfordítom a fejemet a fiú felől, és ismét az ablak irányába nézek. A Körzet már eltávolodott, de az agyamban nem múlnak el az emlékek.

-          Prim, figyelj, nem tetszik ez nekem. Egy ideje alig beszélünk egymással, mindig elmentek, és ezt már Peeta is mondta. Sem ő nem tud beszélni a nővéreddel, de én sem veled. – óvatosan hátradöntöm a fejemet, és nagyot sóhajtok. Érzem, hogy megremeg a gyomrom, ahogy halkan megszólalok.

-          Feltűnt…..

-          Igen, feltűnt. Figyelj, nem tudom, hogy mi a baj, hogy miért titkolóztok előttünk. Tudom, hogy mi van a Körzetekben.

-          Éppen ez a baj. Az, ami a Körzetekben van. Nem kellett volna megtennem az Arénában…

-          Nem kellett volna mit? – látom, ahogy Harry idegesen oldalra fordítja a fejét, miközben egy pillanatra elengedi a kezemet. Úgy érzem magamat, mint egy kalitkába zárt madár. A hangok, és a gondolatoknak elő kell törnie a torkomból, mint ahogyan a rabmadár is ki akar szabadulni a börtönéből.

-          Nem kellett volna ez a remény…. Katniss tavaly adott nekik valamit, és a remény csak egy újabb csepp a pohárban.  Mesélni róla, és persze utána még téged is belekevertelek. Miattam van ez az egész. És nem szeretném, hogy ha veletek történjen valami. Mert én voltam a hatalmas nagy hülye, aki ezt tette.

-          Figyelj, ne hidd, hogy nem tudom. Látom, hogy mi történik a Körzetekben. De figyelj, mi lenne jobb neked. Ha ezt nem mondod el mindenkinek, és meghaltál volna az Arénában, és talán Phoebe lenne a győztes. Vagy, hogy reményt adtál az embereknek, akik elkezdtek hinni benne. Hogy talán egy pillanatra meglazultak az alkatrészek…. – érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan Harry hirtelen egyenesen a szemembe néz. Ő tudja. Ő tudja.

-          Azt mondtad, hogy fontos a remény?.... kérdezem halkan, miközben óvatosan nyelek egyet. A fiú egy pillanatra maga elé néz, majd lassan sóhajt.

-          Nem mondom. Én biztos vagyok benne. – látom, ahogyan Harry lassan feláll, majd az ajtóhoz lép. Mintha nem is lett volna itt, mintha egy árnyék lett volna az érkezése, s már is tovatűnt. Én pedig ismét egyedül maradok a szobában, a fejemben a sok gondolattal. „Biztos vagyok benne” Harry is látja, hogy

mi történt odaát. Ő, aki miatt ez az egész történt. Mert ha nem Harry Black lett volna a Kiválasztott, és nem szerettem volna belé. Nem kötöttem volna vele szövetséget, és ha nem lett volna rá esély hogy újraélesszem. Ő is az egyik, aki miatt a Körzetek kapva kaptak az alkalmon, hogy elhiggyék a reményt. Mert ha nem Harry lett volna, akkor most egyedül lennék győztes, sőt talán nem is lennék győztes. És nem lenne valaki, akit igazán szeressek. Mert én őszintén szeretem Harryt. És félek, hogy baj fog történni vele. Hirtelen megérzem, hogy a torkomat könnyek kezdik fojtogatni, ahogyan nagy szemekkel a távolba bámulok. Úgy érzem magam, mint most az a galamb, akiről a jósnő beszélt. Tud róla. És félek attól, hogy ezt az elnök is tudja. Hirtelen azon kapom fel a fejem, hogy valaki hangosan szólongat engem, azt a Primet, aki most majdnem könnyezve réved a semmibe.

-          Prim, Effie hív vacsorázni. – hirtelen meglátom a kislányt, aki a Második Körzet óta velünk utazik a vonaton, amint mellém lép, és óvatosan megáll előttem. Egy szép kék ruhácska van rajta, és fekete haját egy hasonló színű szalaggal kötötték össze. Látszanak nagy, barna szemei, amikkel egyenesen felém bámul. Ez a kislány is arra emlékeztet, hogy emiatt történt a lázadás a Körzetek között. Amikor ott gyógyítottam, és segítettem rajta. Ismét a remény. Ezt a kicsi, és árva lány, most már hozzánk tartozik. Hiába, nem mehet vissza így a Körzetébe, nem lenne biztonságos.

-          Mi a desszert? – próbálok remegés nélküli hangon beszélni, és rámosolyogni a kislányra. Még előttem van, amikor a Második Körzetben először találkoztam vele. Itt kezdődött a lázadás, és persze azóta van velünk.

-          Ha jól tudom sajttorta. És csokis eper. Effie nagyon szereti a csokis epret.

-          Na, és te szereted Effiet? – állok fel, és fogom meg óvatosan a kislány kezét.

-          Hát igen. Ha nem keltene fel hajnalban mindig és nem énekelne olyan csúnyán, akkor még jobb lenne.

-          Effie csúnyán énekel? – kérdezem mire a kislány grimaszt vág nekem, és kezével maga elé mutat.

-          Szörnyen. Mindig hallom, ahogyan a zuhany alatt dúdol. – magamban elnevetem magamat, ahogy ez eszembe jut. De hirtelen el is komorodok. Ez a kislány, akit én megmentettem, aki talán az embereket emlékezteti a Másodikban történtekre. És hirtelen úrrá lesz rajtam a félelem, a félelem, nehogy valami bántódása essen. Ő is a csapatunk tagja. És nem bírnám ki, ha valamit tennének vele. Sem Katnissel. Sem Harryvel.

-          *

Hatalmasat fújtatva megyek végig a Hetedik Körzet Polgármesteri Hivatalának egyik folyosóján. A cipőm hangosan kopog a padlón, ahogyan Katnissel egymás mellett lépkedünk, a kissé sötét folyosón. Megvolt, felolvastam a szövegemet ebben a Körzetben is, de mintha valami elkezdődött volna. A műsor fél óránál is kevesebb volt, s Effie a lelkünkre kötötte, hogy ne legyünk sokáig, hamarosan indul a vonat a Nyolcadik Körzetbe. Már csak néhány, és végre visszatérhetek az otthonomba, a Tizenkettedik Körzetbe, ahova igazán tartozom. De előtte még találkoznunk kell valakivel, valószínűleg egy kis beszélgetés lesz a Körzet polgármesterével, mivel a műsor után két Békeőr szólított meg, engem és a nővéremet, hogy kövessük őket. Talán nem volt elég idő. Nem tudom, hogy mi történt a többiekkel, ők miért nem jöhetnek, de abban a pillanatban, hogy megállunk egy nagy ajtó előtt, rájövök, jobb lenne ha most rögtön a vonathoz mennénk. Érzem, hogy az otthonom szinte csalogat, talán csak is a takaróm alatt, Kökörcsin védelmében érezném magam igazán biztonságban. Az őr hirtelen belöki az ajtót, és pedig megpróbálok elmosolyodni és felkészülni egy kis beszélgetésre, a szokásos illedelmes viselkedésre. De hirtelen abban a pillanatban, hogy az ajtó megnyikordul, s beteszem a lábamat a szobába, a világ egy hatalmasat fordul velem, és érzem, hogy majdnem nekiesem a nővéremnek. Hatalmas mosolyom szinte lefagy az arcomról, ahogyan a szívem hevesen kezd kalapálni, mintha üzenni akarna a lábaimnak, hogy fussanak el innen. Nem a polgármester ül itt a szobában. Nem Effie, nem egy elöljáró, nem. Érzem, hogy a kezeim ökölbe szorulnak, s egy utolsó kétségbeesett sikoltást akarok megengedni magamnak, hátha képes vagyok elmenekülni innen. A szoba sarkában ugyanis nem mást látok meg, mint Panem elnökét. Katniss kezei hirtelen ökölbe szorulnak, ahogyan szürke szemeiből szinte szikrák pattognak. Itt van! Itt van! Itt van! Snow elnök!