17. fejezet III.

Az Árnyak London felett első fejezetét, és prológusát már megtalálhatjátok ITT


Még soha életemben nem izgultam ennyire. Azok az órák, napok, hónapok melyeket itt töltöttem, és 
melyeket a készülődéssel töltöttük most összeforrnak előttem és rettegéssel járnak át. Az a sok álom, a lángokban álló Kapitóliumról, a Tizenharmadik légierejéről és a katonákról most mintha valósággá vált volna, ahogyan a Parancsnokságon ücsörgöm Katniss mellett, szorosan markolva a kezét. Legalább négy, öt hónapja vagyunk itt, de még soha, soha nem merült fel ez, amitől eddig rettegtem, most hirtelen valósággá, szinte kézzel fogható valósággá vált. A kezeimet remegve kulcsolom össze, ahogyan a többi, beérkező győztest pásztázom, most csak is ők lehetnek jelen ezen a megbeszélésen. Hogy nem jöttem rá? Már láttam a katonákat, láttam a vezetők tanácskozását, s ma szemtől szembe is megismertem a Körzet harci repülőgépét, de soha nem mertem arra gondolni, hogy itt van, eljött ez az idő is. Vagy inkább nem mertem, a szívem mélyén irtóztam erre gondolni. S most a szívem olyan hevesen kalapál, hogy félek, ha nem markolom meg erősen Katniss kezét bármikor lezúghatok a székről. Nem futhatok el innen többet, mostantól meg kell hallgatnom, részt kell vennem ezen a megbeszélésen. Most, talán ebben a fél órában derül ki, mi is lesz Panem jövője.

-       Nagyon örülök, hogy mindannyian eljöttetek. Azt hiszem, eléggé nyilvánvaló az, amit a mai napon közölni szeretnénk veletek. – az összes vezető a Körzet egyenruhájában áll, magas és igen büszke testtartással úgy néznek ránk, akiknek mintha már a szeme is jelezné, eljött, eljött az az idő, amit már annyira várunk. Ösztönösen is Katniss kezéhez kapok.

-       Ugyanis a mai naptól hivatalosan is megkezdtük Panem fővárosának, a Kapitólium támadásának előkészületeit. A légpárnások már mind készen állnak, többel mentünk felderítőútra. S a mai naptól kezdődik meg a hivatalos katonatoborzás, mely után, ha sikerül, egy hónap múlva mindenki felszerelten útra kelhet a fővárosba. S ezért is vagytok itt, hogy a jövőtöket megbeszéljük. – kezdi Sharona, mire a győztesek idegesen kezdenek fordulni, s ide oda nézegetni. Látom, hogy még azokban a szemekben, mint Brutusé vagy Glossé is benne van az izgalom, és a várakozás, sőt, mi több talán az idegesség is. Mert, ez azt jelenti, hogy már néhány gép elindult a Kapitólium felé, és ha a katonatoborzás megkezdődik, akkor ők nekik is menni kell. Tudom, hogy a győztesek nagy része, köztük Finnick, Johanna, a régi Hivatásosak jelentkezni fognak katonának, hogy az élvonalban harcoljanak, s ott legyenek, ha…. Ha talán….. a szívem ismét heves dobogásba kezd, s érzem, hogy a homlokomon izzadságcseppek csordulnak le, ahogyan Sharona folytatja.

-       A lakosság holnaptól három csoportra lesz osztva. Az egyik, akik a katonák, akik holnap egész nap toborozni fogunk. A második az összes segéd, aki szintén eljön a Kapitóliumba, de nem harcol, a

munkások, szakemberek és gyógyítók. – hirtelen a szívem hatalmasat dobban, ahogyan rájövök, hogy nekem ez lenne a tökéletes állás, ha a gyógyítók közé állnék.

-       És végül azok, akiknek nem vesszük a hasznát, az idősek, gyerekek, betegek és várandósok. Sajnálom Katniss. – biccent oldalra Sharona, miközben látom, hogy a nővérem arca lassan torzulni kezd, s a szája összeszorul a dühében, tudom, túl jól ismerem, hogy ezt ne hagyja annyiban.

-       De, most ti következtek. Van egy kis kitevő, amit tökéletesíteni kell, és csak azzal az egyetlen dologgal választhattok csapatot, hogy hova mentek. – veszi át a szót Plutarch, miközben én idegesen a nővéremet pásztázom, aki akár ebben a pillanatban is képes lenne nekirontani Sharonának és az igazát bizonygatni. De én most idegesen szorítom össze a számat, s a fejemet ösztönösen is a falon lévő Kapitóliumi nagytérkép felé döntöm, amiben biztos vagyok, hogy nem fogok menni. Soha életemben nem lennék képes katona lenni.

-       Tegnap este csoportokra osztottunk benneteket, van aki az őrhelyeknél volt. Ezeknek a csoportoknak kötelessége együtt maradni, mivel tudjuk, hogy a csoportmunka nagyon is fontos egy ilyen bevetésnél. Szóval, minden egyes fő döntése szörnyen fontosnak számít. – hirtelen érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan oldalra pillantok. Finnick és Johanna egymás mellett ülnek, s éppen engem pásztáznak mind a ketten. Érzem, hogy a hideg tetőtől talpig kiráz, és mindenem megremeg a két győztes láttán, akik tudom, hogy katonák akartak lenni mindig is. De ahogyan a szemem előtt megjelenik a harctér, a ropogó fegyverek, s emberek száza, haldoklók száza, ösztönösen is felfordul a gyomrom, s érzem, ahogyan a látómezőmet lassan beterítik a fekete pontok. Egy fegyvert sem vagyok képes a kezembe venni, mióta a Viadalra mentem, és tudom, tudom, hogy ez nem sikerülne. Érzem, hogy a testemet elönti a fájdalom, ahogyan meglátom Johannát, aki sötét szemeivel fordul el tőlem, és Finnicket, aki a fejével óvatosan bólint.

-       Prim, hogyan döntöttetek? Tudom, hogy ez nálatok kétséges. Képes lennél katona lenni Finnickkel és Johannával? – hallom meg hirtelen Plutarch mély és dörmögő hangját, mire ösztönösen is felrántom a fejemet, hogy jól lássam. De amint felnézek a tekintetem szembetalálkozik a többi győztesével, köztük Finnickével is, s érzem, ahogyan a hátamon végigkúszik a libabőr. Hiába hunyom be a szememet és képzelek el egy fegyvert a kezemben, csak is a félelem és a remegés hulláma söpör végig a testemen, mely szinte görcsbe rántja azt. Idegesen rázom meg a fejem, s óvatosan, és fájdalmasan hajtom le azt, hogy inkább a cipőmet bámulom. Hallom, ahogyan Plutarch annyit mond „akkor ezt megbeszéltük és már tér is át a következő csapatra, hogy velük egyeztessenek mindent. Úgy érzem magamat, mint akit beledobtak egy nagy mély és sötét vízbe, egy aprócska hangya, aki nem tud úszni. A hideg víz átaztatja a ruháimat, de még a szívemet is, és olyan súlyossá teszi azt, hogy szinte lehúzza a mélybe, mintha csak egy örvény lenne. Érzem, hogy a fejem megfájul, s legszívesebben itt helyben elsírnám magam, ahogyan meglátom Finnicket, aki lassan beszélve Johannához próbálja őt megnyugtatni, de a lány látszólag túl ideges, hatalmas barna szemei helyett, mintha csak fekete golyókat látnék. Érzem, hogy mindenem remegni, kezd, ahogyan ismét a fegyverekre és a katonákra gondolok, én ezt nem tudom megtenni.Sajnálom, hogy velük vagyok egy csoportba, hogy ez az egész így van, sajnálom, hogy képtelen vagyok az ilyenekre, és hogy most miattam ők is feladják ezt. Johannának és Finnicknek is gyógyítónak kell lennie, csak mert én képtelen vagyok megfogni, egy hülye fegyvert! Érzem, hogy a kezeimet ökölbe szorítom, s majdnem kicsordul egy könnycsepp a szememből, amikor meghallom Plutarch hangját a szoba végéből, igaz távol, de még is olyat szól, amire ösztönösen is felkapom a fejemet. Gloss és Brutus előtt áll, akikhez most Cashmere csatlakozott, így, hogy a nővéremet elvesztették, és igaz halkan beszélnek, de a fülem még sem képes figyelmen kívül hagyni.

-       Nagy a feladatotok, de azt hiszem, ha senki sem jelentkezett önként, rátok kell ruháznom. Sajnos nincs más, így meg kell tennetek. A ti feladatotok lenne Harry Black kiszabadítása és elhozása a Tizenharmadik Körzetbe a háború idején. Erős csapatszellemre lesz szükség, de…. számíthatok rátok? – hirtelen úgy érzem magam, mint akit teljes erőből arcon csaptak, s ösztönösen is köhögés roham jön rám, ahogyan a pupilláim kitágulnak, s a szememmel a Hivatásosak felé nézek. Harry Black kimentése. Tudtam, hogy lesznek olyanok, akik ki fogják menteni, de valahogy nem hiszem el, hogy ezt rájuk bízták. Olyan fájdalom nyilall belém, mint még sohasem, s remegve görnyedek össze, ahogyan a kezemet a hasam elé kapom. Primrose Everdeen, mindig is gyógyító volt, de most Johanna Masonnek és Finnick Odairnek is csatlakoznia kell hozzá. Tönkrevágtam az álmukat, ők nem lehetnek ott, ha esetleg tényleg megsemmisül a Kapitólium, nem láthatják, hogy lángokban áll. Tönkretettem egy kisebb barátságot, és egy bizalmat, tudom, hogy soha de soha nem fog tudni ezért megbocsátani Johanna. Lejárattam magamat is. Mert én, Primrose Everdeen, mindig is a könnyebb utat választottam, mindig is elmenekültem és soha nem szálltam szembe az igaz félelemmel. Érzem, hogy lassan a testem minden porcikája remegni kezd, és ösztönösen is a számat kezdem el harapdálni a belső bűn miatt. Tessék, és most ők…. Hülye vagy Prim! Emberek álmát, barátságát, kapcsolatát,bizalmát, és kedvét tetted tönkre és miért? Mert önző vagy, mert csak is saját magaddal foglalkoztál. Érzem, hogy a fájdalom olyan erősen mardos, hogy szinte széttépi a belsőmet, mint egy vadállat, ahogyan a szemem oldalra siklik. Plutarchék Harry kimenekítéséről beszélgetnek, míg Johanna idegesen üti öklével az asztalt, Finnick pedig elkeseredett tekintettel bámul maga elé. Nem lehet! Hogyan tehetted ezt, hogyan, lehettél ilyen önző? Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan a fejemben előjön a kép: a Hivatásosak szabadítják ki a fiút, s hozzák el a Körzetbe, ők…. Ők lesznek az igazi katonák míg én csak itthon ülök. A szívem hevesen dobog, ahogyan érzem, hogy ha nem teszek valamit, akkor a fájdalom felülkerekedik és széttép engem, nem fogom tudni tovább bírni. Egy izzadságcsepp gördül le a homlokomon. És ekkor hirtelen felpattanok az asztaltól, olyan hanggal és olyan erővel, melyet eddig még soha sem tettem, de most érzem, érzem, hogy ezt kell tennem.

-       Plutarch? – szólalok meg, mire a férfi ösztönösen is felém kapja a tekintetét. A szívem hevesen dobog, és érzem, hogy az adrenalin száguldozik az ereimben. Johanna, Finnick, Katniss, Snow elnök, Panem, Harry….

-       Önként jelentkezem. Önként jelentkezem a csapatommal Harry Black kiszabadítására!