4. fejezet I.

Fú, kissé kifogott rajtam ez a képkeresősdi, eddig még nem nagyon találtam jó képet Harry Blackről. Ha valamelyikőtök esetleg talál jó képet a karakterhez, szívesen fogadom a képeket az emailemre, hátha így sikerül találni :) Továbbá köszönöm a 4 pipát és a kommentet Sweetnek, örülök, hogy tetszik a történet. A fejezethez egy mondat:
                                          "No, to do something"
                                                                                                                         

Lassan, ökölbe szorított kézzel lépdelek az étkezőkocsi felé. Sajnos a hányingerem még mindig nem múlt el és még véletlenül sem szeretnék Effie Trinket előtt kidobni a taccsot. Úgyhogy csak próbálok elfelejtkezni a vonat zötyögéséről, a gyomrom hullámzásáról és a többi hasonló jóról. Az asztalnál már ott ül Effie, aki éppen újdonsűlt parókáját igazgatja, Harry Black aki az ablakon bámul ki, valamint Haymitch. Nos Haymitch Abernathy. Ő ugyebár idén nem lesz először mentor, de még is úgy döntött, hogy inkább eljön a Kapitóliumba. Ennek több oka is van, az egyik, hogy idén a 3. Nagy Mészárlás alkalmából minden eddigi győztest meghívtak a Kapitóliumba egy nagy díszvacsorára, fogadásra, s ez alól Haymitch sem kivétel. És persze ha ott van, akkor jobban lehet figyelni nehogy teljesen részegre igya magát, ami mostanában elég gyakori, sokat iszik, és furcsa, láthatatlan alakokkal üvöltözik.Idegesen motyogok egy „Jó estét” –et , majd leülök az asztalhoz. Lefoglalom magam, azzal, hogy lassan kortyolgatni kezdem az elém kitett narancslevet, miközben arra koncentrálok, hátha meghallok, valami jelet, ami a nővérem érkezésére utalna. Bár eközben próbálom felvenni az asztalnál folyó beszélgetés fonalát, amit semmiképpen sem nevezhetünk beszélgetésnek. Haymitch ugyanis leócsárolja Effie kosztümét, mire a nő kikapja az előző személy kezéből a borospoharát és ráripakodik, hogy ne igyon ennyit. Erre Haymitch hangosan dühöngeni kezd, miközben Effie is védi a saját érdekeit. Hatalmas hangzavar kerekedik, miközben azon gondolkodom, hogy talán nem volt a legjobb ötlet ezt a kettőt összeengedni. Ám mielőtt tovább gondolkodhatnék, hatalmas csönd lesz.. Ez pedig egyet jelent. Katniss és Peeta érkezett az étkezőkocsiba. Tekintetemmel Katnisst követem, aki lehajtott fejjel ül le az asztalhoz, bár így is látszanak vörös szemei és bedagadt arca. Meg akarnám szólítani, de mintha torkomra forrna a szó. A nővérem hihetetlen állapotban van. Egy darabig csak kavargatja a levesét, de látom, hogy borzasztóan nem bírja tartani magát. Itt az alkalom. Most tedd meg Prim! Gyerünk!

-       Katniss? – szólítom meg félhangosan. Tudom, hogy a többiek mind rám néznek, de nem zavar. Most kell megtennem. Katniss bólint és feláll a székétől. Valószínűleg tudja, mit akarok. Ezt most kell elrendeznünk. Tudom, hogy neki sem jó a beszélőkeéje és bizonyos helyzetekben én sem tudok mit mondani. De nem ebben a helyzetben. Gyorsan eltűnök az ebédlőből, ki a folyosóra, ahol a nagy ablak előtt megállok. Katniss leroskad a földre, az arcát a tenyerébe temeti.

-       Prim én annyira sajnálom. – kezdi de elcsuklik a hangja.

-       Mindent annyira sajnálok. Hogy kihúztalak az Aratáson, hogy egyenesen a halálba küldelek. – fakad ki és dühösen a levegőbe öklöz.

-       Katniss, ne légy makacs!- szólalok meg. Most én fogok elmondani mindent amit gondolok. Itt van rá az alkalom.

-       Nos először is száznál is több volt a lánynév. Ha így vesszük, akárkit a halálba küldhatnél. Kettő. Nem a biztos halálba Katniss. Tudtommal a Viadalon győztes is van. – érzem, hogy a hangom egyre határozottabb. Hála az égnek most nem hagyott cserbe a beszélőkém.

-       Három. Nem, nem te tehetsz róla. Hanem a Kapitólium. Ő az igazi gyilkos. Mindentől csak is ő, na meg persze Snow elnök foszthat meg minket. Az elmúlt egy évben, mikor már jómódban éltünk, akkkor döbbentem rá, hogy mások, milyen nyomorban élnek a Körzetben. És persze erről is a Kapitólium tehet. Hogy az emberek éheznek és betegek. Valahogy úgy éreztem, hogy tennem kéne valamit értük. Ezért nyitottuk meg anyával a patikát. Hogy segíteni tudjunk rajtuk. Hogy megpróbáljuk segíteni azoknak, akiknek a Kapitólium már nem segített. – érzem, hogy testemet elönti az energia, ahogy mindent elmondok Katnissnek. Mindent amit érzek. És mégegy dolog.

-       Megmentetted az életemet. – na ez az a dolog. Ami tavaly történt. Amit soha, de soha nem fogok tudni meghálálni neki.

-       Adtál egy esélyt!

-       Igen, hogy élhess! – csattan fel Katniss, bár látom rajta, hogy kissé ledöbbent.

-       Nem. Hogy tehessek valamit. – fejezem be halkan. Ennyi. Most már sikerült elmondanom. Ami már régóta bennem lakozott. Hogy senki, de senki nem hibás, pláne nem Katniss. Csakis a Kapitólium. Katniss halkan nyel egyet, majd szorosan átölel.

-       Prim..én

-       És te is tettél valamit. Mindannyian tettünk valamit. És ezért nem lehet bűntudatunk. Mert nem mi vagyunk a hibásak és soha nem is voltunk azok. – suttogom. Ennyi. Elmondtam mindent. Mindent amit akartam.