10. fejezet I.

Sziasztok, mindenkitől szeretnék először is elnézést kérni, hogy tegnap nem tudtam hozni a részt.... Az a helyzet, hogy a suliban most van a nagy évvégi hajrá, és elég sok tézét írunk, hála az égnek a mai matekkal együtt már a nagy része le van tudva. Nálatok is ez a helyzet? Én is éppen javítok egy két tárgyból az ötösért, de amint vége a hétnek jön a legutolsó, és végeeeeeeee........ valaki írja a Vakációt? Nekem éppen egy csodás irodalom közben pattant ki a fejemből, hogy "fandomos vakációt" rajzolgatok, például az I Katniss nyila lesz :) Naszóval nem is húzom az időt, jó olvasást :)
                                                                                                                  

Óvatosan pillantok le az előttem lévő, asztalon összekulcsolt kezeimre. Úgy érzem magam, mint annak idején, amikor megtudtam, hogy apa életben van. Amikor az ember olyan dolgokat tud meg, melyekről már lemondott, s talán a legvadabb álmaiban sem képzelte volna, hogy még is létezik. Meg kell tudnom az igazságot, hogy miért vagyok a 13. Körzetben, és egyáltalán hogy létezhet 13. Körzet. Annie Black egészen eddig a furcsa teremig, amelynek ajtajára csak annyi van kiírva: Parancsnokság, eddig kísért. Amikor bementünk a mosdóba, és megpillantottam a tükörbe az arcképemet, egy lányt, akinek hatalmas vörös szemei, duzzadt arca, és olyan halovány bőre van, mely alól szinte átlátszanak a lilás erek, s koszos, gubancos sötétszőke haja, azt hittem, hogy nem is Primrose Everdeen áll előttem. A félelem, a tehetetlenség, és a fájdalom olyan dolgokat képes művelni az emberrel, melyekről még álmában sem gondolja, hogy igaz lehet. Pedig Annie igyekezett segíteni, de hiába mostam meg legalább ötször az arcomat, és hiába próbálta kihúzni összeszűkült, szinte ijesztő szemeimet fekete szemceruzával, amiért ellenkeztem is, még most is érzem, hogy kívülről úgy nézek ki, mint egy őrült. És ettől félek. Óvatosan felemelem a fejemet, mielőtt kigördülhetne egy könnycsepp a szememből, és inkább a terem körbepásztázását választom. Egy egész nagy szobában vagyok, melyben körben olyan padok találhatók, melyekben annak idején ültünk az iskolában.

Legalább huszan férnek el a székeken, de a falak mellett van elég hely ahhoz, hogy esetleg álló vendégek is bejöjjenek. A terem végében ezernyi hatalmas számítógép kap helyet, melyet kezelni is képtelenség lehet számomra. Nem tudom, hogy mit is takarhat a parancsnokság szó, de látom, hogy nagyon is komoly dolgokról van szó. A falakon ugyanis Panem Körzeteinek részletes térképei sorakoznak, melyeken egy egy piros, vagy fekete ikszet jelöltek, mely talán a veszélyes, vagy éppen védetlen helyeket mutatja. És még a Kapitólium részletes és hatalmas térképe is fent van a falon, melyen ha végignézek rögtön elfog a remegés. Tele van piros és fekete vonalakkal, és számomra olyan ismeretlen jegyzetekkel, mint például: podok, vagy biztonsági kód. Érzem, hogy megremegek ennek láttán, hogy talán létezik olyan Körzet, ami így megismerte a Kapitóliumot, és ennyire felkészült, ez pedig egyet jelenthet csak: nem rövid idő alatt alakultak ki. Óvatosan végighúzom a kezemet az asztallapon, miközben magamban azt kívánom, hogy bárcsak bejöhetne Annie is, és nem egyedül kelljen szembenéznem ezzel az egyáltalán nem egyszerű információval. Én számomra a magány egyet jelent a fájdalommal. Nagyot sóhajtok, amikor meghallom az ajtó ismerős nyikorgását, és a cipők kopogását, amint megérkezik öt ember, az az öt ember, akikkel a kórházban találkoztam, és akik között volt Seneca Crane is. Megpróbálom kihúzni magam, és felkészülni a beszédre, de tudom, hogy nehéz lesz remegő hang, és könnyek nélkül elmondani, és beszélni bármit is.

-       Üdvözlöm újra, Miss Everdeen. Hogy van? – az öt ember elhelyezkedik velem szemben, középen ül az a szőke és göndör hajú nő, aki most is hozzám beszél, mellette pedig a többiek, szinte egytől egyig egyenes testtartással és komoly tekintettel.

-       Úgy ahogy. – nyögöm ki halkan, miközben meghallom remegő hangomat, szinte hátrahőkölök. Nem csak remeg, hanem a sírás közelében áll, hiába próbálok erős lenni.

-       Először is hadd mutassam be magának a 13. Körzet vezetőit, akik már több éve irányítják a Körzet munkáját, távolról vagy éppen innen. – a nő lassan oldalra tekint, s sorolni kezdi a többieket, miközben én megpróbálok úgy ülni, mint ahogyan ők. Pedig itt ennyire egyedül, és elhagyatottan úgy érzem magam, mint egy újszülött és védetlen kiskutya, aki semmit sem tud tenni a rá leselkedő veszéllyel szemben.

-       Ő itt Seneca Crane. Gondolom már ismeri. Jó ideje kommunikál velünk a Kapitóliumból. Tökéletes beépített ember, tökéletes lázadó, aki csak is arra várt, hogy végre jöjjön egy olyan Kiválasztott, aki erőt vagy éppen reményt önt az emberekbe.

-       Lázadó? – csúszik ki a torkomon, miközben arra az emberre nézek, aki engem és a nővéremet is a halál csapdába akarta vinni. Ő várt ránk? Rám? Érzem, hogy mindenem megremeg, miközben a nő folytatja.

-       Ő pedig Paylor elnöknő. – egy fekete kontyba tűzött hajú, egyenruhás nőre mutat, aki szigorú tekintettel és egyenruhában ül, miközben a kezét egy pillanatra a homlokához emeli.

-       A Nyolcadik Körzet volt elnöke. Amikor tavaly leváltották, illetve ő kérte a leváltását, hogy ide tudjon jönni a Körzetbe elkezdeni a dolgokat. – ösztönösen is kiráz a hideg az elkezdeni a dolgokat szóra. Ha az emberek a nővérem győzelmekor is sejtettek valamit…

-       A következő itt Plutarch Heavensbee. A Kapitóliumi lázadók elnöke. Mindent tőle tudunk a Kapitóliumból. Az összes lázadóval összeköttetésben áll, és pontosan tudja, hogy mi történik a Kapitóliumban, talán most is. – egy szőke hajú, kövérkés, de ugyanakkor félelmet keltő férfira mutat, aki éppen a fülébe csíptetett valamivel beszél. Van emberük a Körzetekből, és van a Kapitóliumból. Van erős emberük és van…

-       Ő pedig itt Adrian. Az ész a csapatban. A Panem jövője szervezet alelnöke, aki képes manipulálni a Kapitóliumi tévéadásokat, és akár a biztonsági rendszereket is – egy barna öltönyös, fekete hajú férfi int nekem, akinek már a tekintetéből látszik, hogy nagyon okos, sőt mi több, mintha minden egyes percben gondolkodna valamin.

-       Én pedig Sharona Coin vagyok. Egy éve a 13. Körzet elnöke, az anyám óta… és beépített kémként dolgoztam a Körzetekben és a Kapitóliumban. Az én segítségemmel sikerült a kommunikációjuk egymással. Voltam már szénbányász, de gazdag polgár is. Egyszer az elnökhöz is sikerült bejutnom. – A szőke göndör hajú, és kék szemű nő, azaz Sharona Coin  tekintetében teljesen ki tudom olvasni a dühöt, ahogyan az elnökről beszél. De látszik valami a testtartásán, ami talán együtt utal az erőre és az észre, valami, amivel képes lenne akár megfélemlíteni, de elsimítani a Körzeteket is. Soha nem gondoltam volna, hogy a 13. Körzetnek egy nő lenne az elnöke. De most, ahogyan látom Sharonát rájövök, hogy okos lehet, és tökéletesen válogatta össze az embereit. Van erő Paylor elnöknő személyében, és ész is Adriantől. Van összeköttetés a Körzetekből, és a Kapitólimból is rendelkeznek információkkal. Valami hihetetlen ereje lehet ennek a Körzetnek. Összeborzongok, miközben rájövök, hogy ez az erős Körzet sokáig rejtve maradt.

-       És hogy alakult ki a Körzet? Hogy létezik egyáltalán 13. Körzet? – óvatosan szólalok meg, felkészülve a remegő hangomra, miközben szememmel végigpásztázom a 13. Körzet vezetőit.

-       Nos, hatalmas Körzet vagyunk. Miután lebombáztak bennünket, egy ideig nem történt semmi. Akkor én még nem éltem. De mivel ez a legnagyobb Körzet könnyű volt megerősödnünk és felemelkednünk. Egy hatalmas nagy rendszert építettünk ki a föld alatt, katonai központtal, és repülőgép pályával is. Ma már va hadseregünk, és sok menekülő érkezett ide hozzánk. Viszont van bennünk erő, azaz, bármelyik pillanatban képesek lennénk megtámadni a Kapitóliumot, annak idején is mi indítottuk a támadást a Sötétség Napjain. – Sharona felemeli a tekintetét az égre, szinte beleéléssel és hihetetlen büszkeséggel beszél, miközben az én elmémben csak is ezek a szavak, az az információ áramlik, amit meg kell emésztenem. A föld alatt. Most is ott lennénk, bezárva a föld alá? Rögtön kiver a víz erre, hiszen mindig is féltem a zárt helyektől, amely most mintha hirtelen valóra vált volna, ahogy eszembe jut, ki tudja hány méter mélyem vagyunk most is Panem országa alatt.

-       Éppen ezért kötöttünk velük egy szövetséget. Ha ők békén hagyják a Körzetet, akkor mi sem támadjuk meg őket. Éppen ezért minden évben egy riporternő közölte Panem lakosaival, hogy mi nem létezünk. Mi pedig toboroztuk a katonákat, a repülőket és fejlesztettük a Körzetet. Annak idején az anyám…… az elődöm Alma Coin….. nos… - Sharona hangja hirtelen elfullad, s inkább megáll a beszédben, mintha érezném, hogy valami rossz, valami nagyon rossz történhetett az elődje idején

-       Miért nem támadhatták meg a Kapitóliumot? – kérdezem hirtelen, miközben az izzadó kezeimet beletörlöm a ruhámba. A leghatalmasabb Körzet, ami képes volt feléledni a Sötétség Napjai után. A legnagyobb Körzet, aki rendelkezik erős vezetőkkel, és hadsereggel is, és aki bármikor megtámadhatja a Fővárosunkat. Nem tudom miért, de biztonság tölt el, hogy egy ilyen erős helyen vagyok, de ez az érzés, hirtelen elpárolog, amikor Sharona megszólal.

-       Egy emberre vártunk. Aki majd képes lesz kiváltani a Körzetekből akár a lázadás apró szikráját. Egy ember, aki képes magától is egyesíteni a Körzeteket és olyan képességekkel rendelkezik, amelyekkel kitörhet a lázadás. Mert most ez történt Prim. Amióta itt van, Panem szinte minden Körzetében hivatalosan is kitört a lázadás. A Kapitóliumnak pedig már csak azt kell megtudnia, hogy itt vannak. Maga és a nővére.

-       Miért én? – a szívem hevesen kezd verni, talán a katonák, a lázadás, talán a Kapitólium uralmának megdöntésének gondolatán. Megtámadni a Kapitóliumot, kirobbantani egy felkelést. Én…. Én robbantottam ki a felkelést?

-       Mindenki tudja az aranyszabályt Miss Everdeen. Tíz százalék bátorság, és kilencven százalék remény. Melyet akár egy ilyen fiatal és gyenge lánytól is megkaphatnak. – Sharona hangja hirtelen suttogásra vált, mire ösztönösen is végigfut a gerincemen a hideg, ahogyan a szívem eszeveszetten kezd el kalapálni. Kék szemeivel egyenesen rám néz, szinte követeli, hogy én is odanézzek, s hiába is akarom, nem tudom elkapni a tekintetemet.

-       Kellett egy indok, kellettek emberek, akik akár a felkelés élén is állhatnak. Mert Katniss Everdeen a bátorság szimbóluma. És Primrose Everdeen a remény szimbóluma. Bátorság és remény. Egyedül még talán megvannak. De együtt már veszélyesek. Olyannyira, hogy akár egy egész lázadást is kirobbanthatnak. És tudja, minden lázadás forradalomhoz vezet. Forradalom, amibe szükség van tíz százalék bátorságra. És. Kilencven százalék reményre.