12. fejezet III.

Sziasztok! Elnézést, talán nem ez a leghosszabb fejezet. De azt hiszem talán a legfontosabb. Nem is tudom, remélem tetszeni fog nektek. Köszönöm a komikat, és a pipákat, nagyon jól estek <3 Jó olvasást :)
                                                                                              

Romok. Mindenhol csak romok, és a bombáktól gomolygó füstfelhők szinte behálózzák az egész Körzetet. Hol van már most az a hely, amit annak idején 8. Körzetnek neveztek? Mert most már nincsen semmi, csak a fájdalom, füstös, romba dőlt épületek és a félelem. Az utolsó Kapitóliumi bombázó úgy fél órája mehetett el, s néhány fővárosi gép még mindig itt hever a földön, néhány azok közül, melyet sikerült felrobbantanunk. Most mindenki, az összes ember, aki a 13. Körzetből érkezett itt áll a kórház füsttől gomolygó, poros összedőlt épülete előtt, melyben már egyetlen egy életjel sincsen. Régen még emberektől, betegektől nyüzsgött, akik itt álltak, akiknek megszorítottam a kezét, és akik elhitték a reményt, de ezek az emberek már nincsenek itt, már ott a helyük, ahol Isabelle és Sarah is talán vár rájuk. Érzem, hogy lassan könnyek gyűlnek a szemembe, és hiába szorítom ökölbe a kezemet, a düh, a félelem és a fájdalom túl erősen marcongolja a belsőmet, és érzem, hogy már nem bírom. Paylor elnöknő lehajtott fejjel térdel a kórház romjai elé, miközben egy percig néma csönd ereszkedik a vidékre, arra a vidékre, ahol már  nincsen 8. Körzet. Néhány ember még itt áll, és kutat, hátha talál valami életjelet, valakit, aki életben maradt a Körzet lakói közül. Érzem, hogy talán túl erősen szorítom meg a nővérem kezét, aki szintén lehajtott fejjel áll, akár csak Johanna, Finnick, Brutus, Cashmere és az a néhány győztes, aki eljött ide. Félek, hogy hirtelen elkiabálom magam, hogy a könnyeim folyni kezdenek ebben a fájdalomban, tehetetlenségben és főleg a düh miatt. A düh miatt, amit a Kapitólium iránt érzem. Paylor elnöknő mintha megtörölné a szemét, ahogyan feláll a térdelésből és lassan, de nyugodtan fordul felénk.

-          Nincsenek túlélők. – a hangja most nem a nyugalomtól, hanem a fájdalomtól cseng, és mintha fekete

szemében szikra gyulladt volna. Az ők Körzete volt, és most már nincsen többé. De ekkor hirtelen úgy érzem magam, mintha valaki erősen megpofozott volna. Nincsenek túlélők. A Kapitólium, a kegyetlen elnök most vágott vissza igazán nekünk. Megsemmisített egy ártatlan kórházat, szinte egy egész Körzetet, ártatlan emberekkel. A félelmet és csak a romokat hozta ránk, mintha megpróbálná meggyengíteni a lázadókat. Itt halt meg ezernyi gyerek és Annie is. Lassan érzem, ahogyan egy forró könnycsepp végigfolyik az arcomon, és lassan lecseppen a sáros földre. Most pedig itt állunk mindannyian tehetetlenül és talán megtörve. Tessék, ezt tette velünk az elnök. Érzem, hogy a fájdalmat a szívemben a düh kezdi felváltani, ahogyan egy hirtelen mozdulattal kitépem a kezem a nővérem szorításából és ösztönösen is a kórház elé állok, oda, ahol mindenki lát engem. Nem tudom, hogy miért teszem, és azt sem, hogy van a értelme, de egyedül azt érzem, hogy el kell mondanom valamit. Annie Black miatt. A családok, a fájdalom és a félelem miatt.  A tudat miatt, hogy Snow talán ismét lesújtani készül.

-          Nincsenek túlélők. – szólalok meg szépen lassan, de a halk hangom mintha most még rekedt is lenne. A szememmel óvatosan megkeresem az egyik kamerát, amit egy Kapitóliumi segéd tart, és lassan odafordítom a tekintetemet.

-          Egy nagy mészárlás történt itt. Snow elnök családokat ölt meg, kíméletlenül bombázta le ezt a kórházat, amiben gyermekek, fiatalok és idősek ezrei voltak. Ártatlan emberek. – a szemem előtt megjelenik Annie, amint utoljára rám tekint, s amint mosolyogva néz rám. Hirtelen nem érdekel, hogy minden egyes győztes engem néz, és hogy mit gondolhatnak rólam ebben a pillanatban. Azt tudom, hogy nem bírom magamban tartani a fájdalmat és a félelmet és nem fogom tovább hordozni a tehetetlenséget, és a dühöt. A dühöt az igazi gyilkossal szemben.

-          Ártatlanok voltak, akik nem tettek semmit, de még is ez történt velük. Eddig, 75 éven át mindig is az ártatlanokat, a védtelen gyerekeket mészárolták le évről évre. De ennek most vége kell, hogy legyen. Snow elnök ezzel üzent nekünk? Akkor, most hadd üzenjek neki! – a számat lassan hagyják el a szavak, ahogyan a kamerába bámulok, és a szívem egyre hevesebben és hevesebben kezd dobogni, ahogyan próbálok hangosan beszélni.

-          Az ő fegyvere a félelem. Ezzel az egésszel is csak a félelmünket akarta növelni, hátha behódolunk. Ez történt, hetvenöt éven át, de eddig tartott. Mert tudom, hogy van nálunk valami……- látom, ahogyan Katniss szürke szemei hirtelen elkerekednek, ahogyan lassan felém lép, és megfogja a kezemet. A tenyere most olyan hideg mint a jégcsap, de még is érzem benne az erős szívdobbanásait.

-          Nálunk van a bátorság…. – szólalok meg, és a nővéremre nézek, aki most is dühösen, és de még is erősen áll előttem. Ő itt a színtiszta bátorság. Katniss Everdeen. A fecsegő poszáta.

-          És nálunk van a remény. – szólal meg hirtelen Katniss, mire a szívem ösztönösen is hevesen kezd dobogni. Most mi üzenünk Snow elnöknek! Itt az idő, itt a lehetőség, hogy ezt megtegyük. Érzem, hogy a szellő belekap a hajamba, és az arcomba fúj egy adag hamut, hamut a Körzet hamvaiból.

-          A bátorság és a remény. Egyedül még talán legyőzi őket a félelem. De amikor egyesülnek, képesek rombolni, s porba is dönteni hatalmas dolgokat. De akár építeni is tudnak. – a hangom hirtelen még erősebbre emelem, ahogyan egyenesen a kamera felé fordulok. Azt szeretném, hogy ezt Snow elnök hallja, ő aki, ezt mondta.

-          Mi pedig készen állunk rá. Mert hiszem, hogy erősek vagyunk. A bátorság. És a remény. Most erősebb, mint valaha. Erősebb mint  a félelem.