11. fejezet II.

Sziasztok! Nos, egy nagyoon nagy örömömet fogom most közölni, nemrégiben ugyanis jelentkeztem egy blogversenyre, melynek tegnap volt az eredményhírdetése. Primrose Everdeen, a legegyedibb főszereplő kategóriában harmadik, valamint a legmeghatóbb jelenet (Prim és Harry utolsó Arénás jelenete) pedig elsőőő helyezést ért el!! Húha, nagyon nagyon boldog vagyok emiatt, igazán örülök, hogy ilyen szép helyezést sikerül elérnem, remélem szerintetek is megérdemeltem (meg Prim természetesen) Jó olvasást, remélem mindenkinek tetszeni fog a fejezet :))
                                                                                                   

Készen állunk. A terem, ami az előbb még talán tele volt fegyelemmel és csönddel most hirtelen felbolydul, mintha teljesen megváltozott volna. Az összes eddigi győztes most áll, miközben hangosan, és határozottan azt szót mondja, melyet én mondtam ki először. Én nem ilyen vagyok. Képtelen vagyok határozottságra, és soha nem volt bennem egy szemernyi erő sem. De abban a pillanatban, hogy rájövök, amit Snow tett Harryvel, azzal a valakivel, akit én tiszta szívből szeretek, hirtelen az énemben az eddigi gyengeségemen felülemelkedik valami, és ez pedig a düh. Hetvenöt éven keresztül éltünk elnyomásban és egy ember sem mert kiállni a hatalom ellen. De most itt áll az összes eddigi győztes, akik tényleg átélték a fájdalmat, és akik igazából tudják, hogy mit tesz Snow elnök az emberekkel. Most egytől egyig állnak, és mintha készen állnának valamire. Érzem, hogy a gerincemen végigkúszik a remegés és hirtelen libabőrössé válik a karom. De ez nem a félelemtől van, hanem mintha valami belső dolog, ami talán a düh, és a vágy az igazságra, az indította el bennem. Nem élhetünk tovább elnyomásban. És ekkor mint a villámcsapás a fejemben megszólal egy hang, ami először talán nem ez ellen van: Most van lehetőségünk! Itt a Tizenharmadik, a katonák, a győztesek. Készen álunk.

-       Fantasztikus! – hirtelen mintha mögöttem valami kattanna, amikor óvatosan hátrafordulok, meglátok egy Kapitóliumi nőt, és mellette egy rikító kék hajú férfit, akik a kezükben kamerát tartanak, és csillogó szemmel merednek az itt lévőkre.

-       Ó,  ez csodálatosan sikerült! – vigyorodik el a férfi a nőhöz fordulva, miközben a kameráját lezárja és óvatosan odaviszi Sharonához. Lefilmezték ezt a jelenetet? Hallom, ahogy egy nő, pontosabban az a bizonyos Paulina, akivel annak idején találkoztam lelkesen tapsol. De tudom, hogy ő, valaki, aki a Kapitóliumból érkezett kevéssé érti ezt az egészet, de mi, az összes győztes, akik még mindig dühös és parázsló tekintettel állnak, mi értjük. Lassan kifújom a levegőmet, és szétnézek a termen, de a szívem dobogása és a karomon lévő libabőr még mindig nem múlik el. De ekkor hirtelen ösztönösen is a terem végébe kapom a tekintetemet, oda, ahol megérzek valamit. Finnick Odair és Johanna Mason hirtelen összesúg, és mind a ketten felém fordítják a tekintetüket, nem tudok mást gondolni, csak hogy rólam beszélnek. Érzem, hogy kiráz a hideg, és rögtön elkapom a tekintetemet a két győztesről, de még is tudom, hogy rám néznek, érzem, ahogyan a tekintetük rajtam időzik.

-       Köszönöm szépen mindenkinek! Örülök, hogy közreműködnek. Kérem mostantól vegyék fel ezt a karperecet, mint tudják, ez egy bizonyos azonosító, melyet a Körzetben mindenki visel. Akin az a bizonyos karperec van, amit mi is viselünk, és maguk is kapni fognak, azt jelenti, hogy a lázadás és egyben a forradalom fő tagjai. Kérem, ossza ki. – Sharona Adrianhez fordul, aki óvatosan körbejár a teremben, miközben egy kis dobozból aprócska karkötőket vesz ki, és minden egyes győztesnek ad belőle. Látom, ahogyan Finnickék, akik korábban kaptam felveszik a csuklójukra, és óvatosan megnézik, de a tekintetükből képtelen vagyok bármit is kiolvasni. Kivéve, hogy Johanna Mason amint megkapja a sajátját, ösztönösen a fal felé tekint, s nagy barna szemeivel, melyek most sötétnek tűnnek egyenesen rám néz. Rám. Amint én is megkapom az enyémet, hirtelen rá is jövök, hogy miért. Óvatosan szemügyre veszem az arany karperecet mielőtt felvenném, de amint végignézem az egészet a szívem hevesen dobogni kezd, és érzem, ahogyan a homlokomról lassan lecsordul egy izzadságcsepp. A karperec oldalát apró lángnyelvek díszítik, melyek mint a dzsungeli indák hálózzák be az arany karkötőt, s meglátok egy fecsegő poszátát is. De viszont középen, pontosan a közepén látok valamit, valami ami már nem idegen számomra, és ami láttán kiráz a hideg. Egy fehér repülő galambot ábrázol. Mellé pedig két kis szó van vésve: Bátorság&remény.

-       *

-       A gyűlés után a folyosón hirtelen Annie Blackbe futok, aki pontosan a Parancsnokság ajtaja előtt áll, mintha hallgatózott volna.

-       Szia Annie! – köszönök rá csodálkozva, de az elmém még mindig tele van azzal a dühvel, a reménnyel és kitartással, amelyeket eddig is éreztem. Amelyek mintha újak lennének egy olyan gyenge lánynak, mint én vagyok.

-       Tizenegy óra van! Ti meg mit csináltatok eddig? És egyáltalán veled mi történt? Mióta Sharonáék behívtak nem láttalak. Képzeld el, milyen rossz volt egyedül császkálni a folyosókon és beszökni a repülőgépfelszállóhoz…

-       Te beszöktél oda? – kerekedik el a szemem, miközben  lassan elindulunk egymás mellett.

-       Annie Black, te alvás helyett mit szoktál csinálni? – Annie elmosolyodik, miközben vöröses haja az arcába hullik, és kék szemei megcsillannak a Körzet halvány lámpafényében. Annie Black nagyon szép lány, talán még a szépsége Chloééval, a régi osztálytársaméval is vetekedik. Ahogy ránézek ösztönösen is irigység fog el, mert tudom, hogy én soha nem leszek ilyen szép, bármilyen sminket is kennek rám a Kapitóliumiak. Bár kétlem, hogy most fognak egyáltalán sminkelni engem. Óvatosan összeszedem a bátorságomat ahhoz, hogy elmeséljem Annienek mi is történt. Talán most ő a Körzetben az egyetlen, és egyébként is az egyetlen barátnőm, így hát merhetem neki elmondani, hogy mi is történt. Felmegyünk a lakóemeletek egyik kis sarkába, ahol eg társalgósarkot alakítottak ki, halvány huzatú kanapéval és egy kis asztalkával, és oda ülünk le. Óvatosan és lassan kezdek el mesélni, miközben felhúzom magam mellé a lábamat, Annie pedig nagyra nyílt tág szemekkel figyel rám. Elmondom, hogy mit is éreztem és miért szöktem ki az erdőbe, majd hogy jött értem a nővérem. Hogy azt hittem őrültnek fognak nézni, és a győztesek, főleg Finnick Odair mennyire lealáztak, a kockacukros résznél a lány önkéntelenül is elneveti magát. Aztán a gyűlés, hogy láttuk a videót, de Harry kínzását inkább kispórolom a történetből, mert tudom, én sem akarok sírni, és nem akarom elszomorítani Anniet, akinek a szemei most mintha boldogan csillognának. Ezt nem merném megtenni. Majd, hogy miként bámult rám Johanna, és a karperecet is megmutatom neki, amire hirtelen elkerekedik a szeme.

-       Azanyját! Ez nem semmi, Prim! Jujj, mit meg nem adnék egy ilyenért. – vigyorogva leszedi a kezemről és pózt vág benne, miközben elnevetem magamat.

-       Prim, én annyira irigyellek téged. A Győzelmi Körúton is meg minden. Ha én lennék egy lázadás vezetője, akkor tyű…. Ez olyan király. – el sem hiszem, hogy Annie ezt miként fogja fel, és mennyire örül neki, de talán nem tudja  a terheket, amik ezzel járnak. Nem tudom hány hosszú órán át ülhetünk ott, miközben a lány elővesz egy kis süteményt a táskájából, és beszélgetünk ott, mindenféléről. Hogy Annie mit gondolt a Győzelmi Körúton viselt ruháimról, hogy mennyire jó hogy itt van Kökörcsin, vagy csak, hogy mi is ez a  finom sütemény. Néhány órára elfeledkezem a bajról, és a félelemről, csak mosolyogva beszélgetek és fel-felnevetek Annievel együtt. Ez a lány nem olyan hangos és magamutogató, mint régen egyes osztálytársaim voltak. Ez a lány igazi barátom lehet. Éppen arról mesélek, hogyan hoztam haza Kökörcsint és hogyan reagált rá a nővérem, amikor hirtelen dobogást hallunk, csizmák dobogását, melyek a folyosó végéről jönnek. És ekkor hirtelen meglátom Katnisst, aki kibomlott hajjal és kipirulva fut, egyenesen felém, miközben hangosan fújtat.

-       Katniss? – nézek rá csodálkozva, miközben eszembe jut, hogy mit is keres ő itt. Legalább hajnali kettő vagy három óra van, és nem is a folyosó végén van a lakószobánk, de mielőtt bármit is mondanék a nővérem felránt a kanapéról, és erősen megragadva a csuklómat elkezd a folyosón húzni.

-       Katniss, mi történt? Hahó, itt van Annie! Hová megyünk, jól vagy? – a folyosón gyéren égnek a lámpák, de mintha most nem zavarna, ahogyan a nővérem erősen markolva a kezemet húz maga után. Érzem, hogy kapkodva kezdem venni a levegőt, és mindenem megfájul, Hova megyünk? Mi történt, mi ez a felbolydulás?

-       Gyorsan, sietünk kell! – mondja hátratekintve, miközben szürke szemei megvillannak a lágy fényben

-       Hova? Hova megyünk? – a hangom lihegő és kimerült, és érzem, hogy alig bírok levegőt venni.

-       A Nyolcadik Körzetbe. Most!