25. fejezet III.

Sziasztook! No, itt is van az új rész, amelyet már szinte "félig sírva-félig nevetve" hozok. Egy kicsit számoltam, és ha minden igaz, már csak 5-6 fejezetrészlet (!!) van hátra az Arénából, és utána két kis fejezet, s itt a vége. Nem gondoltam volna komolyan, hogy már csak kb 2 hét van hátra. De addig is mindenkivel legyen a remény, és tartsunk ki Primmel együtt a további eseményekben!
ui: Egy hatalmas nagy gratuláció Jennek, aki tegnap megnyerte a legjobb női mellékszereplő díját a Golden Globe-on. Nem ragozok semmit, Jen hihetetlenül tehetséges. Congrats Jen ;)
C. <3 
                                                                                                                          

Teljes erőből csapódom be a lenti kék tengerbe. Egy pillanatig azt hiszem, elnyel a rengeteg, ahogy körülöttem örvénylő kékség szinte beszippant. Érzem, ahogy mindenem átázik, s a táskám kissé nehézzé válik, ahogy a víz átáztatja. A számba beszökik a sós víz, miközben a kezemmel és a lábammal kapálózva próbálom felhajtani magamat a víz felszínére. A szemem épp kinyitom és prüszkölve rázom meg magam, ahogy a fejemmel együtt felbukom a mély tengerből. Óvatosan megtörlöm a szemem, és teljes erőből kapkodom a levegőért, ahogy lassan a karommal hajtva magam, kissé odébb evezem. Nem vagyok a legeslegjobb úszó, sőt otthon a tizenkettedik Körzetben esély sem volt arra, hogy ússzam. Apu és Katniss mindig kijárt az erdőben lévő tóhoz, ahol a nővérem úszni is megtanult. Ellenben én otthon voltam, és csak a szárazon tudtam gyakorolni a karcsapásokat. Talán mikor kicsit voltam tudtam úszni a nagy dézsánkban. De annyi, hogy a kezemmel és a lábammal tudok kapálózni és hajtani magam pontosan elég. Amint megnézem a hatalmas vízesést a sziklaperemmel, onnan ugrottunk le az előbb, hirtelen nevetés tör fel a torkomból. Arról a sziklásról vetettük alá magunkat, legalább harminc métert zuhanva a hatalmas vízeséssel, s azután csapódtunk be ide. Hihetetlen. Úgy érzetem, mintha a víz része lennék. Mintha szabadon zuhannék, mintha nem a Viadal része lennék. Hanem a vízé. Élveztem. Nagyon élveztem. Elnevetem magam, ahogy eszembe jut, milyen jó lenne újra leugrani. Prim és a kaland. Most van először, hogy nem érzem, úgy hogy belehalok egy ilyen kalandba. Talán mert egy Arénában csodálatos érzés szabadnak lenni, nevetni és örülni. Mert ezt nem akarják nekünk megengedni a Játékmesterek. Hogy boldogak legyünk. Hirtelen meglátom, ahogy a vízből felbukkan a Körzettársam, aki hangosan prüszkölve rázza magát, miközben úgy hadonászik a karjaival, mintha el akarna süllyedni. Ösztönösen elvigyorodom, ahogy közelebb úszom hozzá.

-Naa ugrunk még egyet? – kérdezem, mire a fiú idegesen mosolyogva rázza meg a fejét.

- Priiim…..

- Nyugi, csak vicc volt. De valld be hogy élvezted. Olyan jó volt. De komolyan. – felelem neki, mire hitetlenkedve rázza meg a fejét.

- Nem vallok be én semmit.

- Szóval tetszett.

- Nem. – feleli, és mosolyogva odébb úszik. Persze. Tagadás beleegyezést. De nem makacskodom tovább. Lassan én is elindulok, a karommal hajtva magamat. Egy láb, egy karcsapás. Nem nehéz. Talán a negyedik Körzetesek, illetve már csak a negyedikes lány, ő nagyon jól tudna úszni itt. Azt hallottam, hogy az ottani gyerekek életének első mozzanata, hogy megtanulnak úszni. A fiúk pedig sokat töltik az idejüket halászhajókon, felismerik az összes tengeri állatot, s a szigony hajigálásában is jeleskednek. Ellenben a tizenkettedikben, nos, ott talán a szénről tanulhatunk egy kettő dolgot. De víz az nincs a közelben. Lassan úszom és igyekszem nem elmerülni, a táskám nem éppen könnyű súlya miatt. De a látvány így is kárpótol. A víz olyan gyönyörű kék, mint talán az ég színe, a habok hűsen csapódnak az arcomba. Gyönyörű ez a tenger. De talán ez a legkisebb Aréna részlet is, mivel Innen is lehet látni a végét, az új pajzsot. Lassan előrehajtom magam, miközben figyelem, ahogy Harry úszik. Látom, hogy neki sem olyan egyszerű. De muszáj lesz. Óvatosan úszom tovább, miközben megigazítom a táskámat a hátamon. De ekkor hirtelen teljes erőből összerándulok. Hallottam valamit. Valamit, ami nem morgás volt. Nem az. Nem is neszezés. Nem ember hangja. Hanem valami más. Egy ágyúdörgés. Idegesen fordulok a Körzettársam felé, aki megállt a vízben és kék szemével a tájat fürkészi. Ezt hallottam, egy ágyú hangját. A gyomrom görcsbe rándul, ahogy hirtelen meghallok egy hangot, mintha csak egy hatalmas méh zümmögne. Mindenem megremeg, ahogy egyre közelebb hallok a zümmögést. Nem is zümmögést. Hanem berregést. Valami berreg. És ekkor meglátom. 

A horizonton feltűnik egy hatalmas repülő, amely kinézete és hangja nem tetszik nekem. Már láttam valahol. Az Aréna előtti napomon, annak idején, amikor elszállítottak engem ide a 3. Nagy Mészárlás Arénájába. Erre a borzalmas helyre. Egy légpárnás repülő. A szinte piros égen látom meg, a berregő hatalmas repülőt, amely hosszú fémkarmai lent lógnak a levegőben, mintha most húztak volna fel valamit. Illetve nem is valamit. A térdeim ösztönösen megremegnek, ahogy lassan a nyakamig bebújok a vízbe, amely mintha most enyhítene a hidegen. A légpárnás repülő felkavarja körülöttem a vizet, a hideg levegő, mintha mindenemet megremegtetné, kirázná tetőtől talpig. Ott van. Valaki. Akinek az ágyúdörgés szól. És hirtelen meglátom. Magas, és izmosnak gondoltam mindig is, ő volt az erős, aki mindig is harcolt, vitatkozott, és engem is kiszemelt magának, illetve emlékszem, amikor a Kiképzés első napján kinevetett. Vérbeli Hivatásos. Vérvörös haján megcsillan a napfény. Charlotte. A Hivatásos. Aki szerelmes volt Alexbe, aki magabiztosan lépegetett a színpadhoz. Charlotte. Egy Hivatásos. Egy Hivatásos esett ki. Hirtelen tetőtől talpig kiráz a hideg, ahogy meghallom a légpárnás süvítését. A hangos berregésbe beleremeg a dobhártyám, és a szemem ösztönösen összehúzom a hang hallatára. A hang, ahogy látom, ahogy tudatosul bennem, mi történik. Hirtelen egy hatalmas nagy levegőt veszek és teljes erőből lemerülök a víz alá. A gerincemen végigkúszik a remegés, és a szíve, erősen kalapálni kezd. Mint egy nagyharang. Bimm, bamm, bimm, bamm. A szemem csukva tartom és várom, hogy elmenjen a légpárnás. A hang, a hideg a tudat. Lassan tudatosul bennem, mi történik. Nem akarom, hogy ez legyen. Soha nem gondoltam, hogy eljutok idáig. Nincs már sok idő. Vészesen fogy, a másodpercek szinte peregnek. Már nincs sok nap. Hamarosan kiderül Primrose Everdeen túléli e vagy megbukik. Már csak öten vagyunk. 

25. fejezet II.

Halihó! No, az előző fejezet egy kicsit rövid és nyugis volt, úgy ez most igen hosszú és tartalmas lesz, de remélem mindenkinek tetszeni fog. Hiszen az Aréna tartogat még egy két dolgot! :)
C. <3
                                                                                                            

Fázósan húzom össze magamon a kabátomat, miközben a szél teljes erőből az arcomba süvít. Érzem, ahogy a szemem megtelik könnyel a hideg levegő hatására, s mindenem átfagy. Elegem van már a hidegből. Legalább 2 és fél napja menetelünk, és kezdem azt érezni, mi van, ha már nincs több. Ha nincsen több Aréna. A hó egyre csak süvít és süvít, szinte eltakarj a horizontot, miközben a lábam belesüpped egy nagy buckába. Már a kabát is keveset véd. Az utóbbi napokban túlságosan erős lett a szél. Ez nem tetszik nekem. Nagyon nem. Óvatosan a Szövetségesem felé nézek, aki a kezét az arca elé emelve küzd a szél ellen, s lassan menetel a fehér rengetegben. Most neki sincs kedve viccelődni. Pedig mennyire csodás volt, amikor ugyan pár percre, de elfelejtettem az Arénát és őszintén nevettem. Nevettem. Itt az Arénában. Csak Isabelle-ékkel csináltam ilyet. Amint eszembe jutnak a régi szövetségeseim, ösztönösen felnézek az égre, és az azon cikázó csodálatos fényözönre. Sarki fény. Velük láttam meg először. Ahogy a rózsaszín a lila a kék és több ezernyi árnyalat keveredik az égen, összefonódnak, s a végtelenig eljutnak mintha egy csoda lenne, valami természetfeletti csoda. Érdekes. Nagyon gyönyörű. Naplemente, napfelkelte, északi fény. Imádom az ilyen jelenségeket. És ezt a csodát velük láttam meg. Jobb, ha a jókra gondolok a szövetségeseimmel kapcsolatban, ha felidézem az emlékemben, akkor hősként és csodálatos személyként éljenek. És akként élnek is. Hirtelen oldalra fordítom a fejem, ugyanis meghallom, ahogy Harry valamit kiált. A szeme bedagadt a széltől és az arca pirosan fénylik a kabátjából.

- Ott van! A pajzs! Gyerünk! – kiáltja bár alig hallom, amit mond, csak azt látom, ahova mutat. Tényleg ott van. A nagy és hatalmas pajzs ott terül el, s véget vet ennek a borzalmas hidegnek. Hirtelen öröm árad szét bennem, a tudatra, a gondolatra, hogy van még Aréna. Van hova menekülni. Olyan mintha ismét előjönne belőlem a remény. A remény, s halvány fénysugara, mely beragyogja a világot. A remény, ami a legváratlanabb helyzetekben érkezik, mint egy Arénában. Óvatosan botladozva, szinte futva közeledek a pajzs felé, miközben levegőért kapkodva bámulok magam elé. Most nem szeretném. Nem szeretnék megállni, hanem gyorsan szeretnék átmenni. Mint az erdőben. Amikor Katnissel bementem, és megláttam a kerítést, ami kivezetett a borzalmak sűrű rengetegéből, a való világba. Az otthonba. Most is így teszek. Szinte átesem a pajzson, át a jeges Arénából, át a másik világba. Egy pillanatra elterülök a földön, akárcsak a mellettem lévő Harry, miközben lassan levegőért kapkodom. Vége a jegesnek. Nincs több jegesmedve, hideg és hó. Nincsen több fehérség. Semmi ilyesmi. De vajon mi van helyette? Egy pillanatig csukva tartom a szemem, és beszívom a levegőt, miközben érzem, ahogy valami a hajamba tép. Szellő. Nem olyan szellő, ami homokot hordoz, de nem is olyan szél, mint ami a hótakarón volt. Egyszerű szellő. Kellemes, szinte hűsítő a forró nyári napokon, amely csodálatos illatot hordoz magával. Ezt az illatot egyszer éreztem csak. De nem közvetlen közelről. Anyunak volt egy üvegcséje a patikában, amelyre mindig nagyon büszke volt. Egyszer megszagoltatta velem, és eldicsekedett vele, hogy ez egy teljesen más Körzetből való. Selymes, szinte puha tapintású homok is járt mellé. Homok. Szellő. Negyedik Körzet! Tenger! Olyan hirtelen nyitom ki a szemem, hogy belefájdul a nagy fényességbe, amely nekem árad. A szelő ismét a hajamba tép, és az arcomba fújja az egyik tincsemet, mely színe szinte már sötétszőke, akár világosbarna is lehetne. Óvatosan kisöpröm az arcomból a hajamat, majd lassan felülök a térdemre, miközben a kezem a szemem elé teszem. Beszívom a friss illatot. Érzem a szellőt. És ekkor meglátom az Arénát. A tengeri Arénát.

-Ezt nem hiszem el! – suttogom magam elé, miközben megdörgölöm a szemem. Harryvel együtt egy kis sziklaperemen vagyunk, melyből egy hatalmas vízesés csörgedezik le, le és le. Le a mélybe. A tengerbe. Egy aprócska kis tengerbe, mely víze tiszta kék színű, s kicsit úszva átérhetünk a túloldalra, ahol néhány, talán 15-20 méteren csodálatos fehéres homok vár, némi sziklával és gyönyörű pálmafákkal tarkítva. Mintha egy

természeti csoda lenne. Egy gyönyörűség. Mintha ez nem is egy Aréna lenne, hanem egy csodálatos tengerparti táj, egy kis nyaraló, ahol az ember úszkálhat a vízben, leugorhat a vízeséssel és süttetheti a hasát a parton. Csodálatos. Nem hiszem el, hogy ezt a Játékmesterek kreálták. Hogy az ő művük egy ilyen. Gyönyörű. Csodás. És ennek a közepében vagyunk. Illetve az elején.

- Ezt nem hiszem el. – suttog maga elé Harry, miközben leveszi a hatalmas téli kabátját. Kék szemével szorgosan fürkészi a tájat, miközben elmosolyodik, az arca mintha felderülne. Óvatosan feltápászkodom és leveszem a kabátomat, majd behajtogatom a táskámba. Így ebben a lenge ruhában egyszerűen csodálatos érzés, ahogy a tengerparti szellő végigsöpör a tájon. Egy pillanatig csak állok, a sziklaperemen, amelyből egy nagy vízesés indul, s becsukom a szememet. Ahogy kitárom a karom, úgy érzem, mintha a levegőben repülnék, szinte úsznék a habokban, a felhőkben. Csak kitárom a karom és mosolyogva élvezem a szellőt, az illatokat, a hangokat. Hallom, ahogy Harry mellém lép, majd valamit motoz a táskájában. Lassan kinyitom a szemem és oldalra fordítom a fejem. A fiú mellettem áll a peremen és mosolyogva figyel engem, a kék szemei mintha az óceán színe lenne.

- Gyönyörű. Hihetetlen. – mondja, miközben rám néz, majd mosolyogva a tájra. Az. Csodálatos. Hirtelen a gyomrom erősen megremeg, mintha görcsölne és szaltózna egyszerre, vagy mintha valami belülről ütögetné. Nem tudom ez mit jelent. Remélem nem rosszat.  Már elegem van a gyomorgörcsökből. Egy pillanatra a hasamra teszem a kezem, miközben magam elé bámulok. Át kell jutnunk valahogy a túloldalra. Ez a sziklaperem nem túl nagy, hogy itt időzzünk rajta, de a túloldalon viszont lehetnénk. Sőt akár hosszabb ideig is elidőzhetnénk ott. De akkor viszont… egy pillanatra magam elé nézek. Le kell ugranunk ezen a vízesésen, majd a táskákkal átúszni a túloldalra. Nem túl nagy a vízesés, de ugrásnak még is az. Legalább 30 métert zuhannánk a vízzel együtt, majd néhány méter úszás után átérhetnénk a túlpartra. Nem tudom, jó e. Körülbelül tudok úszni, és meg kell próbálni. De a vízesés. Nem túl nagy. Ahogy a nagy-nagy víz a mélybe zubog, egy pillanatra megremegek. Megéri ezt? Megéri ennyit ugrani? Nem fogunk megsérülni? Óvatosan a pereméhez lépek. Vajon milyen lehet leugrani? Borzalmas? Vagy talán… mintha repülnénk? A vízesés olyan, mint egy természeti csoda? Talán ugorjunk le?

- Benne vagy? – nézek hátra a mögöttem lévő fiúra, aki kissé idegesen és zavartan bámul le. Meg kell tennünk?

-Harry?

- Én… nem is tudom…. – néz rám, miközben lassan lélegzik. Nem is tudom . Meg kell tennünk?

- Gyerünk Mr. Black! Nem nehéz! Mint egy kaland! – szólok, bár a hangom nem cseng a csodálattól. Nem vagyok kalandor. Óvatosan mellé lépek és megmarkolom a csuklóját. Nem lesz nehéz. Lassan behunyom a szemem és tudatosítom magamban, hogy csak ez az egy út van lefelé. Mint egy kaland! Fogd fel kalandnak. A víz a mélybe robog. Lassan beszívom a levegőt. Nem lesz nehéz! Gyerünk! Nagy az ugrás. Talán túl nagy. Egy! Gyerünk! Kettő! Ez egy kaland! Három! Teljes erőmből elrugaszkodom a párkányról, miközben erősen megmarkolom a szövetségesem csuklóját. Talán félek? Hallom, ahogy körülöttem a víz kavarog, ahogy hozzáér a pólómhoz, a hajamhoz. A kékség és a hűs habok szinte beterítenek, körülölelnek. A szívem hevesen kalapál, ahogy lassan zuhanni kezdek. Minden megszűnik körülöttem. Nincs mibe kapaszkodnom, csak a szövetségesem, a víz hűs szagát, ahogy a levegő lassan a hajamba tép. És lassan kinyitom a szemem. A kékség, mint nagy kavargó óceán hullámzik körülöttem. Mintha nagy erővel száguldanék. Mintha az égben repülnék. Mintha szállnék, miközben elterül körülöttem minden. A szívem már nem zakatol, ahogy lassan hozzáérintem a kezem a mellettem folyó víznek. Az ujjaim lassan végigszántják a hűs forgatagot a vizet. Mintha én is a része lennék. Mintha egy apró csepp lennék, aki lezuhan, leesik a többiekkel. Mintha szabadon száguldoznék valahova. Mintha körülölelnének a többiek, és együtt mennénk tovább. Mintha a része lennék. Az vagyok! Én is a része vagyok! Lassan elmosolyodom, ahogy átadom magam a zuhanásnak, annak az érzésnek, melytől akár madának is érezhetném magam. Én is a része vagyok. És szabad! Szabad vagyok! A szemem kinyitom, ahogy a szél végig simogatja az arcomat. Erősen markolom a szövetségesem csuklóját, aki mellettem csukott szemmel, de kissé szorongva zuhan. Azok vagyunk. Nem Viadal részei. Hanem a vízesés részei. Elönt a boldogság. Azok vagyunk. És ekkor leesünk a mély vízbe.

25. fejezet I.

Sziasztok! No, egy kicsit elszámítottam magam, és 26 fejezetnél többől áll a sztori, szóval remélem, még egy ideig tartani fog. Jó olvasást ehhez a részhez is, egy kicsit nyugis lett így a medve után ;)
Clove  <3
                                                                                                                

Óvatosan térdelek le a csomag mellé a hóba, ahogy a kezem belesüpped a fehér rengetegbe, mégsem érzem, hogy fázom. Ahogy meglátom a szürke színű csomagot, ahogy megfogom a hideg anyagot, előjön belőlem egy érzés, egy érzés, mely olyan régen érintett meg. A remény. A remény érzése. Hogy még is csak létezik, hogy mégis csak van remény. Óvatosan húzom le a csomagolást, miközben ösztönösen mosoly kerül az arcomra. Támogatók. Tehát vannak. Tehát még is csak vannak támogatóink, akik ilyekor, a Viadal vége felé közeledve is küldenek nekünk ajándékot, olyan dolgot, mely segíti, nagyon is segíti a helyzetünket. A szívem hevesen dobog, ahogy remegő kezem hozzáér valamihez. Valami puhához. Valami prémes anyaghoz. Óvatosan húzom elő a puha, s selymes  anyagot, mely ismét reményre késztet. Egy kabát. Egy barna színű, prémes kabát hever előttem a hóban, sőt mi több nem egy, hanem kettő puha ruhát találok a csomagban.. Kettőnknek küldték. Kabátot küldtek. Támogatók. Lassan odanyújtom Harrynek az egyiket, aki szintén hitetlenkedve, és ragyogó arccal néz maga elé, miközben felveszem a sajátomat. Pontosan jó. Pontosan tökéletes. Annyira finoman simul hozzám, és annyira átmelengeti a fázott végtagjaimat, hogy ösztönösen felnézek az égre.

- Köszönöm szépen! Köszönjük szépen! – suttogom, ahogy lassan feltápászkodom a hideg földről, miközben kezdem úgy érezni magam, mint aki talán felfázott. Kabátot küldtek nekünk. Lassan rájövök, hogy ez csak is egy dolgot jelenthet. Egyet. Az hogy vannak támogatóink. Hogy még nem vesztünk el, és hogy azt

akarják, hogy menjünk tovább a jeges vidéken.. Miért? Miért kéne továbbmenni? Csak is egy dolog miatt, azért, mert talán a sarki Aréna után is vár ránk valami, ami lehetséges, hogy nem ilyen hideg és nem ennyire zord. Mi van, ha ott biztonságosabb. Óvatosan felállok és megmozgatom a fagyos, remegő kezeimet a kabátomban. Tökéletes. Tökéletes. Talán a nővérem is benne volt? Talán ő volt az, aki üzletelt a támogatókkal, és nem adta fel, amíg meg nem szerezte nekünk, s bizonnyal Peeta, Harry mentora is ott lehetett. Itt a Viadal vége felé, minden dolog egyre drágul, talán már egy üveg vízért is vérre menő harc folyik a Főhadiszálláson. Mekkora erőfeszítésébe tellett, hogy megszerezze a kabátokat? Már a Viadal vége szóra is összeborzongok. Létezik, hogy én nyerem meg? Létezhet? Szeretnék találkozni a nővéremmel, megölelni őt, s látni akarom még anyut, s azt a ronda, mogorva macskámat is, nem szeretném, ha már soha nem találkoznánk. Lassan felkapom a hátizsákomat, és Harryhez fordulok.

- Szerintem menjünk. Menjünk át a jeges Arénán!? – kérdezem felé, miközben körbenézek. Talán sikerül átjutnunk. Talán, mivel van kabátunk….

- Menjünk. Kíváncsi vagyok, mi jön ezután. – néz rám a fiú, miközben lassan elindul a hóban, s én is utána megyek, ahogyan csak a lábaim bírják az iramot és a jeges rengeteget. Mi jön ezután. Azt nem tudom. Senki sem tudja? De meg akarjuk tudni?

- Remélem, nem találkozunk össze jegesmedvékkel. Elegem van ezekből az állatokból. – nézek komolyan magam elé, miközben eszembe jut az a hatalmas állat. Ki tudja, hol van most?

- Majd énekelsz nekik. Mit énekeltél? – kérdezi Harry. Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom, ahogy eszembe jut az emlék, az emlék amikor énekeltem, amikor Katniss énekelt Rutának, hirtelen késztetést érzek, hogy hallgassak. Nem szeretem ezt a témát és a szívem, mélyén félek  erről beszélni. De mit tudhat ez a fiú erről egyáltalán. Ahogy látom, hogy kíváncsian néz rám, ahogy nyugodtan mosolyog, biztos vagyok benne, hogy ő nem tudhat erről. Nem direkt kérdezi. Miért tenné?

- Ezt a vidékünkön, Peremben, ahol régen laktunk az éhes kisbabáknak szokták énekelni. És ezt énekelte Katniss Rutának tavaly. – mondom ki halkan, ahogyan a szememet ösztönösen is elkapom a fiúról, s inkább a fénylő, fehér csodát pásztázom.

- Rutának…..- kérdezi Harry ahogy látom, hogy az arcán érzelmek váltakoznak.

- Én.. én.. sajnálom..nem tudtam… szépen énekeltél Prim. – néz rám, miközben idegesen megvakarja a tarkóját. Én hoztam rossz helyzetbe? Talán nem kellett volna?

- Dehogy van jó hangom. Perem tele van jól éneklő gyerekekkel, de én nem tartozom közéjük. – vágok vissza, s lassan felemelem az államat, hogy felé tudjak nézni.

- Dehogynem.

- Úgy éneklek, mint egy torokgyulladásos macska. – jelentem ki komolyan magam elé, mikor egyszer csak Harry elneveti magát. Nem tudom, milyen lehet, ha egy macska torokgyulladással énekel, de azt tudom, hogy a hangom az rossz. De legalább megnevettettem a Körzettársamat.

- És én? Ezt hallgasd meg. – szól Harry komolyan, s mint egy gyakorlott énekes elém áll és megköszörüli a torkát.

- Lángolj fel lelkünkben égi szikra szent öröm…. – kezd énekelni, de nem úgy énekelni. Hangosan, falsul és idegesítően, olyan sipító akcentussal, mint a Kapitóliumi emberek. Hirtelen kicsattan belőlem a nevetés, miközben Harry tovább dalol, mint jól gyakorlott operaénekes

- Térj be hozzánk drága vendég…

- Elég! Elég! – kiáltok, miközben majdnem elvágódom a földön a nevetéstől, s a kezemmel maga előtt hadonászok, nehogy ez megtörténjen.

- Mi az? Nem tetszik? – néz rám a fiú olyan komoly arccal, hogy ismét elönt a nevetés.

- Ez micsoda? Mi volt?

- Örömóda. – feleli határozottan, mire ismét elönt a nevetés.

- Örömóda?                                         

- Igen. Tetszett? Énekeljem még? – néz rám, miközben elmosolyodik, majd belőle is kitör a nevetés, akár csak belőlem. Félek tőle, hogy a közelben lévő Hivatásosak a végén megtalálnak erre a hihetetlen hangzavarra.

- Oké oké szuper volt! – válaszolom, miközben a sajgó oldalamra teszem a kezem a nevetéstől.

- És még szuperebb lett volna, ha normálisan énekeltél volna.

- Na ki a torokgyulladásos macska? – néz rám komolyan miközben elvigyorodom.

- Mindketten azok vagyunk. Így oké? – nézek rá, de nem tudok komolyan beszélni, ahogyan eszembe jut az Arénában éneklő Harry ismét elönt a nevetés hulláma, s majdnem a földre vágódom.

-Honnan jött neked ez az örömóda? – kérdezem,, miközben mosolyogva ránézek. Hihetetlen, hogy tud valaki ennyire megnevettetni? Olyan. mint Katniss, amikor kacsásat játszott velem kiskoromban.

-Ó, én mindig is énekesnek készültem. Tartsak koncertet? – kérdezi mosolygó ábrázattal.

-Természetesen. – vigyorodom el, miközben újra nevetni kezdek.

24. fejezet III.

Halihó! Meghoztam az újabb fejezetet, melyben kiderül, mi is lesz az a valami. Remélem érdekes lesz :) Köszönöm a pipákat és kommenteket! <3
                                                                                                                      

Érzem, ahogy valami hideg az arcomba süvít. Mintha valaki fújtatna rám. Illetve nem is valaki, hanem inkább valami. A szívem riadtan kezd kalapálni, ahogy nézem. Még soha nem láttam ilyesmit. Mi ez? Mi lehet? Először alig lehet megismerni, mintha az egész állat egy nagy fehérség lenne. Egyedül nagy sárga szemei, és az állánál lévő fekete foltról látni, hogy itt van. Meg persze a morgástól. Egy nagy állat, mely hirtelen két lábra áll, és a torkában hangos morgás tör fel. Mi lehet ez? Mi ez? Érzem, ahogy mindenemben szétárad az energia és a remegés, mint a tehetetlenség lágy hulláma. El kell menni. El kell innen futni. Most! A lábaim megremegnek, ahogy lassan megpróbálok megfordulni és elmenni innen. Nem kellett volna. Nem kellett volna eljönnünk ide. Hirtelen az állat a fejét felemelve morogni kezd, egyre hangosabban és hangosabban, a szájában megcsillannak a tűhegyes fogai. Tűhegyes fogai. Ez lesz a végünk. Soha nem gondoltam volna, hogy úgy kell végeznem az Arénában, hogy egy ilyen ismeretlen állat okozza a halálomat. El kell innen mennünk! Most. Látom, ahogy az állat két lábra áll, majd a mancsát fenyegetően nyújtja felém, miközben az arcomba süvít a hideg lehelete. Tetőtől talpig libabőrös leszek. Nem akarok itt lenni! El akarok menni.

- Prim! Nyugi! Csak nyugodtan! Ez itt egy jegesmedve! – hallom Harry halk hangját, aki úgy két méterre áll tőlem. Jegesmedve. Olyan, mint a nagy barnamedve, aki nálunk az erdőben él, csak ő a jeges világhoz alkalmazkodott. Érzem, ahogy mindenemet átjárja a  remegés, ahogy eszembe jut, amikor egyszer a Körzetben medvetámadás történt. A kerítésen átmászott egy példány, és betört a városba. Talán három éves lehettem, de anyu mesélte, hogy egy vadászt, és egy békeőrt meg is ölt, akik el akarták onnan távolítani. Velünk is így fog tenni. Ez egy jegesmedve. Nem fog kegyelmezni, meglát, és megtámad. Érzem, ahogy szívem egyre erősebben kalapál. Mit kell tenni? Mit kell tenni ha, megtámad egy medve? Látom, ahogy a Körzettársam, lassan leveszi a hátizsákját és lecsúsztatja a válláról a földre. A szemével a medvét fürkészi, de

a mozdulatai nyugodtak, és nem remeg. Óvatosan megpróbálom utánozni, de a kezem annyira remeg, hogy a táskám nagyot puffan a földön, mire  a medve rögtön rám néz. Nagy sárga szemei, mintha azt sugallnák, nem teszed jól, ha felhergelsz. Látom, ahogy lassan közelebb lép hozzám, és a torkából most már nem morgás tör fel. Üvöltés. A medve üvöltve közeledik hozzám, miközben a fogait csattogtatni kezdi. A nyála végig folyik a szája szegletében, miközben a fogai, akár az olló, ide-oda csattognak. Érzem, ahogy a fülemben dobol a vér, ahogy lassan hátra lépek. Ez nem egy kutya. Ez egy medve. Egy jegesmedve. Meg fog támadni.

- Harry! – hangzik fel a torkomból egy fojtott kiáltás, miközben a kezem védekezőn emelem az arcom elé. Ne gyere közelebb! Félek tőled! Mindenem remeg, és a könnyeimmel küszködöm. Nem akarok medvetámadás áldozata lenni.

- Prim, nyugi! Figyelj, maradj nyugodt! Ha nyugton maradsz, ha nyugodtan beszélsz hozzá nem fog támadni! Beszélj hozzá! Mondj neki valamit! Valami nyugtatót! Szépen- lassan! – hallom a fiú hangját, aki lassan és dallamosan beszél, miközben remegve figyel engem. Ez rajtam múlik. Ha elkezdek sikoltozni és kalimpálni a kezeimmel, akkor meg fog támadni. Valami nyugtatót. Mondj neki valami nyugtatót. Ledöbbenve kutakodom az emlékeimbe, de nem találok semmit. Mi volt az amitől én megnyugodtam. Mi lehet, ami megnyugtatja a medvét. Hirtelen érzem, ahogy valami előtör az emlékeim tengeréből. Meg kell tenned! Rajtad múlik! Ha megnyugszik, elmegy! Elmegy! Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom! Nyugi! Csak nyugodtan! Érzem, ahogy a térdem megremeg, mikor megszólalok. A hangom gyenge és kissé erőtlen. Nyugi Prim! Csak nyugi!

-                                            A láperdő mélyén

-                                                                                        Egy fűzfa lombja alatt. – kezdem lassan dúdolgatni, miközben mindenemet végigjárja a félelem.

-                                                                                        Hajtsd le fejed

-                                                                                        És hunyd le szemed- egy medvének énekelek. Egy medvének. Látom, ahogy lassan a medve szemei megcsillannak, ahogy rám néz. Mintha én lennék a prédája. Nem akarok a prédája lenni, ez ösztönöz arra, hogy folytassam a dalt berekedt és rossz hangon.

-                                                                                        S ha kinyitod

-                                                                                        Újra felkel a nap – a hangom lassan kezd hangosodni, ahogy próbálok nyugodtan énekelni. Nyugodtan. Óvatosan nyelek egyet, ahogy a medve oldalra biccenti a fejét, és ismét megnéz.

- Folytasd! Ez az Prim folytasd! – hallom Harry hangját   a távolból. ----Folytasd!

-      Itt biztonságban vagy, nem fázol

 -   A százszorszép mindentől megóv. – a medve hirtelen becsukja a száját, és abbahagyja  a morgást.

- És holnap valóra váltja álmaidat

- Drága kicsikém, úgy szeretlek. – mondom ki lassan az utolsó sorokat, miközben próbálok nyugodt maradni. A medve ismét megnéz. Sárga szemei fenyegetésről árulkodnak. Mintha meg akarna támadni. Mintha csak kinézett volna, mint egy prédát, akinek most már nem lesz kegyelem. Mi van, ha már támadáshoz készül? Látom, ahogy egy pillanatra meglendül a hatalmas mancsa, egyenesen felém. A testemet újra megrázza a félelem, és a kezem a szemem elé emelem. De ekkor meglátom. A medve négykézlábra emelkedett, és oldalra dönti a fejét. Gyerünk!

- És holnap valóra váltja álmaidat

- Drága kicsikém úgy szeretlek. – éneklem halkan újra el a dallamot. Az utolsó hang, mintha megfagyott volna a levegőben. Mindenem remeg, ahogy visszatartott lélegzettel figyelem az állatot. Lassan körbejáratja a tekintetét rajtam és Harryn. Mintha mérlegelne. Mintha gondolkodna. Érzem, ahogy a másodpercek csak úgy vánszorognak, miközben az állat végigmér. Mint az Aratáson,úgy érzem magam most is. Mintha minden lelassult volna. Mintha megállt volna az idő. Hirtelen összerezzenek, ahogy az állat torkából morgás tör fel. Lassan lehajtja a fejét, majd megfordul. Megfordul, és egy pillanatra visszanéz rám. Tekintetem találkozik nagy sárga szemeivel, amelyek nem rég gyűlölettől csillogtak. Utoljára visszanéz, majd lassan elcammog. Nagy tappancsai alatt szinte behorpad a hó, ahogy lassan és egyre távolabb megy a sarki Aréna jegében. Elment. Elment. Érzem, ahogy mindenem átjárja a fáradtság, amikor lassan lehuppanok a puha hóba. Hiába vagyok most lenge ruhában, jólesik a hűsítő érzés. Még mindig remegek, ahogy lassan kifújom a levegőt. Elment. Elment. Eltakarodott. Látom, ahogy Harry odalép hozzám, és ő is leül a hóba. Elment. Elment. Hirtelen meghallok egy furcsa hangot, mintha csak valami koppant volna. A fejem ösztönösen abba az irányba fordítom. Mintha most először tennék egy nem nyugodt mozdulatot, mióta a jegesmedvével találkoztam, mióta elment. Valami volt. Valami koppant. És ekkor meglátom. Egy szürke ejtőernyős csomag hever a havon néhány lépésnyire.

        

24. fejezet II.

Sziasztok! Mindenkinek nagyon boldog, THG ban gazdag 2014-et kívánok a magam és Prim nevében is! BUÉK MINDENKINEK!! :D
C. <3
                                                                                                                      

Érzem, ahogy a gyomrom egy hatalmasat szaltózik, ahogy hirtelen felismerem a tényt. Hat. Már csak hat versenyző. Hirtelen megjelenik a szemem előtt egy lány. Kék színű ruhát visel, és szemével szinte könnyesen a semmibe réved. Ő Primrose Everdeen. Ő voltam én. Akkor húzták ki. Mikor történhetett? Hány hete, hány hónapja, sőt hány éve? Szinte éveknek tűnik, mióta elhagytam az otthonomat. A Tizenkettedik Körzetet. És itt vagyok. Megcsináltam. Túléltem. Eddig. Már csak hatan vagyunk. Hat versenyző. És itt vagyok, benne vagyok, a legjobb hatban. Emlékszem, mikor Katniss bekerült ide, másnap már riporterek jöttek a házunkba és mindenkit kifaggattak, latoltatták az esélyeit, szinte egész nap a házunkban voltak. Akkor volt, hogy először rémültem meg a kamera látványától. Akkor volt, hogy belegondoltam, milyen nehéz is lehet ez, és közben mennyire boldog is talán. Benne lenni a legjobb hatban. Ilyenkor a Kapitólium már nagy lázban ég. Vajon hány száz és száz televízió lehet most bekapcsolva országszerte. Vajon hány támogató licitál, fogad most? Ez a véghajra. Itt vagyunk. 24-ből a legjobb 6-ban. Én Primrose Everdeen, belekerültem a legjobb hatba.  Hirtelen mindenem megremeg, ahogy hirtelen felülök, és a fejem ismét fájni kezd. De ekkor megérzek valamit. Egy apró kis gondolatot.ó, amely talán a Viadal kezdete óta ott motoszkált a fejemben, de soha nem mertem nagyobb teret adni neki. Soha nem mertem belegondolni, hogy mi van akkor, ha esetleg megnyerem a Viadalt? Képes vagyok e rá? Én Primrose Everdeen. Meg szeretném nyerni a 3. Nagy Mészárlást. Haza szeretnék jutni. Szeretnék lenni valami. Valami, ami nem egy átlagos ember. Győztes. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan a gondolat egyre inkább beteríti az elmémet, és nem hagy nyugodni. Győztes szeretnék lenni. De ekkor hirtelen kiráz a hideg. Ahogy oldalra fordulok, meglátom Harryt, a szövetségesemet, aki a földön ül, miközben kék szemeivel engem fürkész. Nem tudok semmit sem kiolvasni az arcából. Csak a fáradtságot, mire rögtön összeszorul a torkom. Egy győztes lehet. Csak egy. Én, ő vagy más. Nem lehet kettő, mint tavaly Katnissékkel volt. Ők voltak az elátkozott szerelmesek és így is majdnem lázadás lett emiatt, amit Snow soha töbet nem engedne meg, hogy meggyengüljön a rendszer. Ha életben akartak volna két embert tartani a szerelem miatt az Isabelle és Alex lett volna. Csak egy győztes. Hirtelen mindenem megremeg. Egy ember kerülhet ki csak az Arénából. Az érezheti azt a büszkeséget. Csak egy. De vajon mi van, ha ez a győztes hatalmas lelki traumákat ér át. Mint Annie, FinnickOdair barátnője. Aki szabályosan megbolondult. Nem lehet egy győztes boldog? Érhet át ő is borzalmakat, amelyek végig kísérik az egész életét. De ekkor hirtelen beugrik valami. Kamera. Hirtelen ösztönösen felnézek az égre, ahogy eszembe jut, mit mondott Katniss. Van egy szövetségesem. Nem szakadt meg a szövetségünk. Nem tudom, mi vár ránk a jövőben. De a jelenben igen. Minden ilyen Kiválasztott, aki benne van a legjobb hatban, minden ilyennel interjút fognak készíteni. A barátaikkal, és családtagjaikkal, de így Harry családjával is. Az apjával. Az apjával, aki szinte halálos beteg, akin annak idején, mi… mi nem segítettünk. Hirtelen mindenem megremeg, ahogy a betegre gondolok, de ekkor felnézek az égre, Tudsz segíteni rajta. Megtalálod a módját.

- Hölgyeim és uraim! Kedves Kapitóliumi polgárok! – szólalok meg, de a fejem nagyon fáj és a hangom is halk. Meg kell tenned! Nem nehéz! Nem nehéz! Lassan erőt veszek magamon, és igyekszem hangosabban beszélni.

- Itt vagyunk. Harry Black és Primrose Everdeen. A legjobb hatban. De ezt nem csak magunknak köszönhetjük. Hanem a támogatóinknak is. A támogatóinknak, akik valószínűleg tudják, mi történt Harry apjával. Aki beteg. Szeretne meggyógyulni. Az embernek… - kezdem és újra beszívom a levegőt, miközben érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek.

- ….Mindene az egészség. Nem vagyunk gazdag Körzet. De Ő itt egy versenyző. Egy versenyző, akinek súlyos beteg az apja és meg szeretne gyógyulni Mert mindenkinek jár egy esély. Mindenkinek ugyanúgy. Mert létezik remény is. És esély. És ezt Harry apja is meg szeretné kapni. – mondom ki lassan a szavakat. Egy esély. Mindenkinek jár egy esély. Nem csak nekünk versenyzőknek, hanem a szövetségesem beteg apjának is. És minden embernek jár az egészség, és a gyógyulás, amelyet valamikor csak a fővárosunk tud megadni nekik. És nem tudom, az is lehet, hogy ezzel azt segítettem, hogy Harry legyen a győztes. De ezt meg kellett tennem, Magam miatt. Mert tartozásom volt neki, mert annak idején elutasítottuk az apját. Az volt talán az egyetlen döntés életemben, amelyet a legjobban megbántam.

- Prim…. – szólal meg hirtelen mellettem Harry, és látom, ahogy felnéz könnyek csillognak a szemében.

- Mindenkinek jár egy esély. És a remény is. – szólok, és felállok, miközben a táskámat a vállamra veszem. Nem szeretném, hogy Harry lássa, hogy az én hangom is remeg, és hogy én sem bírom. Szerettem volna segíteni. Legszívesebben itt helyben kiborulnék, elkezdenék sírni és végre átadnám magam anak, amelyet az Aréna kezdete óta éreztem. De visszatartom magam. Most. Elegem van a Viadalokból. És ebből is. Szeretnék végre tenni valamit. Szeretném abbahagyni. Én is kifáradtam, egyszerűen elegem van már ebből az egész Mészárlásból, és a Viadalból, mely csak a fájdalmat hozza mindenkinek. Óvatosan megdörgölöm az arcomat, és lassan a vállamra veszem a táskámat, és próbálom kihúzni magamat annyira, amennyire csak bírom. Itt vagyunk a pajzsnál és tudom, hogy ezután jön a jeges Aréna. Tenni kellene valamit. Idegesen pislogom felfelé, nehogy egy könnycsepp véletlenül kicsorduljon a szememből, mert tudom, hogy azt töb is követni fogja, mikor hirtelen meghallom, ahogy a fiú mögém lép. Nem borulhatsz ki Prim! Mikor kicsi voltam, mindig ez történt, ha nem tetszett valami, akkor hisztiztem, és sírtam. És most is ezt tenném. Legszívesebben itt helyben a földhöz vágnám magam. Nagyot sóhajtok.

- És most, hogyan tovább? – kérdezem, és igyekszem, hogy ne remegjen a hangom. Harry idegesen körbenéz, a szemét végigjáratja a pajzson, miközben zavartan pislog, mintha ő sem tudná mit tegyünk. Jó lenne átkelni. Ismét. Igyekszem nem foglalkozni a fájdalommal, és a fáradtsággal, de még sem bírom elterelni a figyelmemet, a gondolat végig csak az agyamban kering és nem akar tágítani.

- Hallottad ezt? – kérdezi hirtelen a fiú, miközben a szemembe néz.

- Micsodát? – kérdezem, miközben hirtelen  az ereimben megfagy a vér, ahogyan a fejemet ösztönösen is megfordítom, hogy körülnézzek. Csak nem mutánsok. Ne legyenek mutánsok! Mindenem megremeg, ahogy meglátom Harryt, aki a pajzshoz lép, majd idegesen fürkészni kezdi azt.

- Semmi nincs ott! – próbálok nyugodtan beszélni. Nem akarom, hogy megint ez legyen, hogy talán a Játékmesterek ismét valami őrült cselt próbálnak szőni, aminek mi vagyunk az áldozatai.Vagy….. vagy egy Kiválasztott?

- Ezt a hangot. Morgást. – szólal meg a fiú, majd idegesen néz le rám. Morgás. Morgás. Lassan mellé lépek, és nagyokat lélegzek, miközben minden lépésnél a szívem egyre hangosabban dobban. Morgás. Nem kell megnézni. Nem kell! De ekkor Harry átlép a pajzson, mire bármit is mondhatnék rögtön átlépek utána, mintha a lábam csak magától indult volna meg. El akarok innen menni! Ez nem tetszik. Nagyon nagyon nem. De ekkor hirtelen én is meghallom a morgást, miközben valami hideg süvít az arcomba. Mindenem megremeg, miközben a szívem riadtan kezd kalapálni, hangosabban és hangosabban. Van itt valami. Valami. Valami, ami nagy sárga szemekkel néz le ránk.

24. fejezet I.

Üdv minden olvasómnak! Nos, hát az előző rész remélem mindenkit kellően összezavart, de ebben a fejezetben most minden kiderül. Viszonylag nyugis rész lesz, de érdekes. Főleg a vége, kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok, hogy tetszik,. Igen, ehhez is elérkeztünk....
C. <3
                                                                                                                     

   

Otthon vagyok. Otthon.  Mindent beleng a citromos sütemény friss illata, mely az ablakban álló ibolyacsokor szagával keveredik. Ezt nem látom. Csak érzem. Ott fekszem a kanapén, fejem egy finom huzatú párnán pihen, miközben a szemeimet szorosan csukva tartom. Talán este van. Biztosan elbóbiskoltam a kandalló mellett, ahogy régebben tettem. Valahol meghallom Kökörcsin nyivákolását, majd fújását. Valakire fúj. A nővéremre. Ekkor ugyanis megérzek egy kezet a homlokomon, kissé melegen, simogatja a fejemet, mely nagyon megnyugtató. Halkan beszél hozzám, miközben egy tincset simít ki a homlokomból. Katniss az. Milyen régen volt, hogy ez történt, Milyen jó lenne, ha még sokáig így maradna. Erősen lehunyom a szemem, és nyugodtan lélegzem be a friss illatokat. Milyen megnyugtató. Milyen megnyugtató itt minden. Hirtelen meghallom, ahogy valaki hozzám szól.

- Prim! Prim! Ébredj fel, kérlek! – hallom a hangot, mely ne halk, nem megnyugtató, hanem hangos, és kétségbeesett. Nem Katniss hangja az. És nem is az anyué. Valaki más beszél hozzám. Óvatosan megpróbálom kinyitni a szemem, de úgy érzem, mintha valaki ólmot pakolt volna rá. Hirtelen már nem érzem a kályha erős melegét, nem hallom Kökörcsin nyivákolását, és az illatokat sem érzem. Mintha hirtelen egy másik világba csöppentem volna, egy másik helyre.

- Prim! Kérlek! Prim! – hallom meg ismét a hangot, és érzem, ahogy valaki a vállamat rázza. Ismerős a hang. Nagyon is. Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom, miközben megpróbálom kinyitni a szemem. Szépen. Háromra. Egy, két, há. Lassan nyitom ki a szemem, de abban a pillanatban, majdnem el is ugrom. Egy kék szempárral találkozik a tekintetem. Nagy kék szempár, mely színe olyan akárcsak a tiszta kék égnek. Egy nagy kék szem, aki idegesen figyel engem. A szívem erősen zakatolni kezd, amikor hirtelen valaki hozzám szól.

- Prim! Ó Istenem! Hála az Istennek! Élsz! – ez  a hang ismerős. Harry hangja. Harry Blacké. A Körzettársamé. Ijedten hajol fölém, miközben a keze a homlokomon pihen. Látom rajta hogy fél, és zihálva kapkodja a levegőt, hallom a szívdobbanásait. Erősen, zakatolnak. Hirtelen teljesen megdöbbenek, ahogy lassan kivilágosodik körülöttem a táj. Bent vagyunk a dzsungelben. A nagy, zöld dzsungelben, ahol ezernyi madár repül, és ezernyi aranyos állat él. A testem a földön fekszik, egyedül a fejem nem préselődik a zöld levelekhez. A fejem ugyanis majdnem hogy Harry ölében van, aki idegesen nézve rám, és remegő kézzel próbál tartani engem, de mintha olyan gyenge lennék, mintha a testem csak olyan lenne, mint egy rongybaba, ami összecsuklik. Hirtelen fel akarom emelni a fejem, de valami, valami erős fájdalom lehúzza, miközben egy fájdalmas kiáltás törik fel a torkomból. A szemem becsukom, ahogy a fejem lekókad, miközben  a

gyomromat valami erős fájdalom járja át, mintha valami belül ütögetné. Mi történt velem. Miért fáj ennyire? Mi a fene? Felszisszenek, mire hirtelen  a fiú a homlokomra teszi a kezét, majd a szemembe néz.

- Nem tudom, mi történt. Csak annyira emlékszem, hogy mikor ideértem már ájult voltál. Elájultál, miközben valaki nevét kiabáltad. Szerintem a nővéredét. Nagyon megijedtem. Csak ott feküdtél a földön, mintha meghaltál volna.

- Micsoda? -. Kezdem, de a hangom teljesen be van rekedve, és a gyomrom ismét begörcsöl. Mintha valami össze vissza forogna, zakatolna benne. Mint az Aratáson. Elájultam. Elestem. Lassan behunyom a szemem, és megpróbálom magamban felidézni mi történt. Sötét. A nővérem hangja. Hivatásosak.

- Szimuláció. – nyögöm ki félhangosan. Tehát ezért fáj a fejem. Ki tudja, hogy estem el. A szívem erősen kezd zakatolni, ahogy a képek előjönnek az elmémben, és körüljárnak. Az álmom. A rémálmom. A valóra vált álom. A szimuláció.

- És így találtál rám. Te is kiabáltál valaki után. Az apád után

- Igen, az édesanyám és az édesapám. Annie. – néz rám Harry, miközben hirtelen elcsuklik a hangja.

- Annie a húgod? Ő sírt az Aratáson? -. Kérdezem halkan, miközben egy újabb kísérletet teszek, hogy felemeljem a fejem, de már csak elméletben. Nem vagyok képes rá. Harry kezét a homlokomhoz szorítja, mintha ezzel egy kicsit segítene a fájdalmon, de ki tudja, mennyire sérültem meg.

- Igen, ő Annie.  Ő a húgom, nem sokkal fiatalabb nálunk és nagyon szeretem. – hirtelen egy nagyot szaltózik a gyomrom, ahogy eszembe jut a lány az Aratásról. Nem sokkal fiatalabb nálam.  De ekkor hirtelen a fiú újra megszólal.

- Volt egy ágyúdörrenés közben. Nem tudom ki lehet. Valaki a Hivatásosak között, talán a négyes lány. Még nem vetítettek.

- Micsoda? – szólalok meg, miközben hirtelen mindenem megremeg.

- Volt ágyúdörgés?

- Igen. – feleli a fiú. Ágyúdörgés. Tegyük fel, hogy mondjuk a négyes lány esett ki. Akkor maradunk még mi. Charlotte. Alexander. Phoebe, és Carlos.

- Hat. – szólalok meg halkan. Érzem, ahogy a pulzusom egyre gyorsabb. Hat. Hat.

- Mi az? – kérdezi a fiú, miközben kék szemei csodálkozva megcsillannak az dzsungel fényében.

- Harry. Elérkeztünk a végső hajrához.           Már csak hatan vagyunk.

 

23. fejezet III.

Sziasztok! Na, örülök, hogy mindenkinek tetszett ez a kis karácsonyi ajándék meglepi tőlem, de most már itt az idő, hogy meghozzam az új részt. Lesz köze a CF-hez, de direkt van, ezért senki se hordjon le. A percek vészesen peregnek. Közeledik a Viadal vége.......
                                                                                                                            

   

- Prim, ezt nézd! – hallom Harry hangját mögöttem, mire rögtön megfordulok. A fiú mögöttem pár lépésre áll, és kezével az égre mutat, miközben arcán mosoly terül el. Odafönt, a nagy égen ezernyi színes madár köröz, piros, sárga, kék, sőt még lila színű, is miközben hangosan vijjognak, s szárnyaik szinte ritmusra mozognak. Soha nem láttam még ilyen szépet. Ahogy a madarak táncra kelnek, hangversenyeznek egymással, mindig is egy olyan érzés tölt el, mintha csodába csöppentem volna. Úgy egy napja jöttünk át a dzsungelbe, előtte két napig tartózkodtunk a sivatagban. 3 napja, hogy meghalt a két lány. Hihetetlen érzés, még most is megremeg a gyomrom, ha rájuk gondolok. Mostanában egyre ritkábban ér el a bánat, mivel időm nagy részében igyekszem elterelni a gondolataimat. Például a madarakat nézem. Úgy érzem, hogy ha Harry észreveszi rajtam, hogy kezdek talán dühös, vagy szomorú lenni akkor rögtön igyekszik elterelni a figyelmem. Beszélget velem, vagy mutat valamit. Ilyenkor néha alig hiszem el, hogy ilyen kedves velem. A szövetségesem. Nem ismerte a lányokat, de akkor is hihetetlen. Igen, most már csak ő van nekem, ha szabad így fogalmazni. Nem akarom elveszíteni, mint a lányokat. Nem akarok ilyen hibákat elkövetni. Ha egyedül maradok az Arénában, tudni fogom, hogy már régen rossz. Pedig közeledik, egyre csak itt lohol a nyomunkban a Viadal vége. Én pedig még mindig versenyben vagyok.

- Gyönyörű – suttogom magam elé, ahogy a madarakat bámulom.

- Mintha hangversenyt adnának. Azt nézd! – mutat fel Harry egy kis kék madárcsoportra, akik szabályos kör alakban repülnek. Elmosolyodom.

- Csodálatosak. – válaszolom, ahogy beleiszom a kicsiny vizünkbe. Mert már alig maradt néhány deciliter. Vészesen fogy a vizünk, egy ez nem tetszik. De amint felnézek a csodás madarakra, kedvem támad mosolyogni újra, és ez egy pillanatra ismét eltereli a figyelmem. Harry egyre jobban van, este még néha van egy kis hőemelkedése, de hála az égnek nem fertőződtek el a sebei. Így burkolózom a gondolataimba, amik cikázva kattognak a fejemben. Észre sem veszem, amikor Harry hirtelen megfordul, és idegesen nézni kezdi az egyik közeli bokrot.

-  Hallottad? – suttog feszült hangon, miközben látom, hogy megremeg, és kék szemével a tájat fürkészi.

- Micsodát? – fordulok meg idegesen és arra nézek amerre a fiú. Egy állatot? Egy Kiválasztottat? Idegesen nézelődöm, de Harry nem válaszol. Szemeivel a messzeségbe réved, miközben érzem, hogy valami nem stimmel. nagyon nem.

-  Harry. – szólítom meg halkan, és egy lépéssel közelebb megyek hozzá. Nincs itt semmi hang sem. Sem Kiválasztott biztos egy madár volt. Senki sincs itt. De ekkor hirtelen a fiú remegni kezd, és gyenge hangon felkiált.

- Apa – ekkor meghallok egy távoli kiáltást, mintha sikoltás lenne. Apa. Harry az apja hangját hallottam. Nincs itt semmi. Ez csak egy szimuláció.  De ekkor hirtelen Harry futni kezd, előre, át a bokron miközben végig az apja után kiáltozik. Érzem, hogy megdermed bennem a vér, ahogy a fiú eltűnik, én pedig a sikoltást hallom. Nem lehet. Nem !

- Harry! Harry! Ez csak egy szimuláció! – kiáltok neki, miközben futni kezdek utána. A szívem olyan erősen kalapál, mint egy nagyharang, ahogy átvágok a bokron, és a sikoltás irányába futok. Ami egyre hangosabb. És hangosabb. Mindenem beleremeg, ahogy hallom a hangot. De ekkor meghallok egy másikat. Egy egészen másat. Mire hirtelen mindenem megremeg, és érzem, ahogy a lábamból kifut a vér. Egy kiáltás. És ekkor bekövetkezik.

- Katniss! – kiáltom zihálva, ahogy megfordulok a tengelyem körül. Katniss. Az ő hangját hallottam. Ő

kiáltott. Teljes erővel belecsípek a karomba, de hiába. Érzem, ahogy a lábam önálló útra kel, ahogy megindulok a hang irányába, remegő lábakkal, és kiáltozva. A nővérem. Nem lehet. Nem igaz. Az a nővérem. Mit keres a nővérem az Arénában? Mi ez? Érzem, ahogy a bokor tüskéi megkarcolnak, és ahogy a hajam belegabalyodik az ágakba. Katniss. Mit csinál itt? Ez egy szimuláció. De nem. Katniss. Alig látok, ahogy hadonászva próbálok kiszabadulni a bokorból, miközben a nővérem után kutatok. Hirtelen az egyik ág teljes erőből fejbe vág, mire majdnem elterülök a földön, ahogy négykézláb próbálok kiszabadulni a bokorból. Katniss!

- Prim! Gyere! Hivatásosak! Hivatásosak! – hallom meg a nővérem hangját, mire kiszabadulok a bokorból. Mindenemről folyik az izzadság, a cipőm kioldozódott, a hajam kibomlott, és majdnem berekedtem, ahogy a nővérem után kutatok. Hivatásosak. Hol? Idegesen futok a fák törzsei között, miközben forgok, hogy meghalljam a hangot. A nővérem. Érzem, ahogy a gyomrom teljes erőből begörcsöl, és majdnem elvágódom a földön, ahogy ismét meghallom.

- Vigyázz! Prim vigyázz! – és ekkor feltekintek az égre. Eddig sütött a nap, mindent beterített a fény, és a meleg. De most mintha mindenen a sötétség lett volna úrrá. Hirtelen egy szélfuvallat csap az arcomba, mire teljes erőmből összeborzongok. Miért lett ilyen sötét? Mi történt!? Óvatosan felkászálódom a földről, amint ismét meghallom.

- Hivatásosak! – hirtelen mindenemet átjárja a félelem, ahogy felállok a földről, és futni kezdek. Futni a nővéremhez. Elfutni a Hivatásosaktól. Ahogy felnézek a fákra, hirtelen begörcsöl a gyomrom. Magas fák, szinte óriásként nyúlnak az égbe. Olyan félelmet keltetőek, ahogy a szellő zizegteti a leveleiket. Mintha suttognának valamit. Mintha az mondanák: Hivatásosak. Mindent félhomály, és szürkeség ural. Az eddigi napfény eltűnt, helyét átvette a szürkeség. Mindenen sötétség, félhomály. Remegve kezdek futni, miközben nem törődöm a cipőmmel, vagy a ruhámmal. Hirtelen egy gally megcsapja az arcomat, amely valahonnan a sötétségből került elő. Mintha mindenhol köd gomolyogna. Nem tetszik nekem. Nagyon nem. És ekkor meghallom. Egy fémes csattanást mögöttem. Egy penge volt. Egy fegyver. És hangosan harsanó nevetés, majd lábak dobogását. És ekkor hirtelen valami gyomron vág, olyan fájdalmasan kiáltok fel, miközben erősen a hasamra szorítom a kezem, de alig ha tehetek valamit. Hivatásosak. Sötétség. Félelem. Érzem, ahogy a szívem, akár a nagy harang, erősen dobog, szinte kiugrik a mellkasomból. Majdnem lefordulok a lábamról. Az álmom. A rémálmom, mely mindig vissza és visszatér hozzám. Ez a rémálmom? Álmodok? Ébren vagyok? Mindenem megremeg, ahogy futok, teljes erőből futok. Mögöttem a fegyverek erősen csattognak hallom a lábak dobogását. Hivatásosak. Mindjárt ideérnek. Ez álom? Ez a valóság? Hirtelen az arcomat megcsapja egy gally, ami a sötétségből került elő, és majdnem elbukom egy gyökérben. Erősen zihálok, ahogy futok, úgy futok, ahogy a lábam bírja. Mindenem remeg, ahogy hallom a bakancsok dobogását. Prim, álmodsz! Ez csak egy álom! Egy álom! De ekkor hirtelen elterülök a földön. Mintha minden erőm elszállt volna belőlem. A szívem hevesen dobog, ahogy hallom a hangokat. Itt vannak! Ez nem álom! Ez valóra vált! Hirtelen érzem, ahogy a lábam kifordul alólam. Katniss hangja. Hangos nevetés. Puffanás. Sötétség.