25. fejezet I.

Sziasztok! No, egy kicsit elszámítottam magam, és 26 fejezetnél többől áll a sztori, szóval remélem, még egy ideig tartani fog. Jó olvasást ehhez a részhez is, egy kicsit nyugis lett így a medve után ;)
Clove  <3
                                                                                                                

Óvatosan térdelek le a csomag mellé a hóba, ahogy a kezem belesüpped a fehér rengetegbe, mégsem érzem, hogy fázom. Ahogy meglátom a szürke színű csomagot, ahogy megfogom a hideg anyagot, előjön belőlem egy érzés, egy érzés, mely olyan régen érintett meg. A remény. A remény érzése. Hogy még is csak létezik, hogy mégis csak van remény. Óvatosan húzom le a csomagolást, miközben ösztönösen mosoly kerül az arcomra. Támogatók. Tehát vannak. Tehát még is csak vannak támogatóink, akik ilyekor, a Viadal vége felé közeledve is küldenek nekünk ajándékot, olyan dolgot, mely segíti, nagyon is segíti a helyzetünket. A szívem hevesen dobog, ahogy remegő kezem hozzáér valamihez. Valami puhához. Valami prémes anyaghoz. Óvatosan húzom elő a puha, s selymes  anyagot, mely ismét reményre késztet. Egy kabát. Egy barna színű, prémes kabát hever előttem a hóban, sőt mi több nem egy, hanem kettő puha ruhát találok a csomagban.. Kettőnknek küldték. Kabátot küldtek. Támogatók. Lassan odanyújtom Harrynek az egyiket, aki szintén hitetlenkedve, és ragyogó arccal néz maga elé, miközben felveszem a sajátomat. Pontosan jó. Pontosan tökéletes. Annyira finoman simul hozzám, és annyira átmelengeti a fázott végtagjaimat, hogy ösztönösen felnézek az égre.

- Köszönöm szépen! Köszönjük szépen! – suttogom, ahogy lassan feltápászkodom a hideg földről, miközben kezdem úgy érezni magam, mint aki talán felfázott. Kabátot küldtek nekünk. Lassan rájövök, hogy ez csak is egy dolgot jelenthet. Egyet. Az hogy vannak támogatóink. Hogy még nem vesztünk el, és hogy azt

akarják, hogy menjünk tovább a jeges vidéken.. Miért? Miért kéne továbbmenni? Csak is egy dolog miatt, azért, mert talán a sarki Aréna után is vár ránk valami, ami lehetséges, hogy nem ilyen hideg és nem ennyire zord. Mi van, ha ott biztonságosabb. Óvatosan felállok és megmozgatom a fagyos, remegő kezeimet a kabátomban. Tökéletes. Tökéletes. Talán a nővérem is benne volt? Talán ő volt az, aki üzletelt a támogatókkal, és nem adta fel, amíg meg nem szerezte nekünk, s bizonnyal Peeta, Harry mentora is ott lehetett. Itt a Viadal vége felé, minden dolog egyre drágul, talán már egy üveg vízért is vérre menő harc folyik a Főhadiszálláson. Mekkora erőfeszítésébe tellett, hogy megszerezze a kabátokat? Már a Viadal vége szóra is összeborzongok. Létezik, hogy én nyerem meg? Létezhet? Szeretnék találkozni a nővéremmel, megölelni őt, s látni akarom még anyut, s azt a ronda, mogorva macskámat is, nem szeretném, ha már soha nem találkoznánk. Lassan felkapom a hátizsákomat, és Harryhez fordulok.

- Szerintem menjünk. Menjünk át a jeges Arénán!? – kérdezem felé, miközben körbenézek. Talán sikerül átjutnunk. Talán, mivel van kabátunk….

- Menjünk. Kíváncsi vagyok, mi jön ezután. – néz rám a fiú, miközben lassan elindul a hóban, s én is utána megyek, ahogyan csak a lábaim bírják az iramot és a jeges rengeteget. Mi jön ezután. Azt nem tudom. Senki sem tudja? De meg akarjuk tudni?

- Remélem, nem találkozunk össze jegesmedvékkel. Elegem van ezekből az állatokból. – nézek komolyan magam elé, miközben eszembe jut az a hatalmas állat. Ki tudja, hol van most?

- Majd énekelsz nekik. Mit énekeltél? – kérdezi Harry. Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom, ahogy eszembe jut az emlék, az emlék amikor énekeltem, amikor Katniss énekelt Rutának, hirtelen késztetést érzek, hogy hallgassak. Nem szeretem ezt a témát és a szívem, mélyén félek  erről beszélni. De mit tudhat ez a fiú erről egyáltalán. Ahogy látom, hogy kíváncsian néz rám, ahogy nyugodtan mosolyog, biztos vagyok benne, hogy ő nem tudhat erről. Nem direkt kérdezi. Miért tenné?

- Ezt a vidékünkön, Peremben, ahol régen laktunk az éhes kisbabáknak szokták énekelni. És ezt énekelte Katniss Rutának tavaly. – mondom ki halkan, ahogyan a szememet ösztönösen is elkapom a fiúról, s inkább a fénylő, fehér csodát pásztázom.

- Rutának…..- kérdezi Harry ahogy látom, hogy az arcán érzelmek váltakoznak.

- Én.. én.. sajnálom..nem tudtam… szépen énekeltél Prim. – néz rám, miközben idegesen megvakarja a tarkóját. Én hoztam rossz helyzetbe? Talán nem kellett volna?

- Dehogy van jó hangom. Perem tele van jól éneklő gyerekekkel, de én nem tartozom közéjük. – vágok vissza, s lassan felemelem az államat, hogy felé tudjak nézni.

- Dehogynem.

- Úgy éneklek, mint egy torokgyulladásos macska. – jelentem ki komolyan magam elé, mikor egyszer csak Harry elneveti magát. Nem tudom, milyen lehet, ha egy macska torokgyulladással énekel, de azt tudom, hogy a hangom az rossz. De legalább megnevettettem a Körzettársamat.

- És én? Ezt hallgasd meg. – szól Harry komolyan, s mint egy gyakorlott énekes elém áll és megköszörüli a torkát.

- Lángolj fel lelkünkben égi szikra szent öröm…. – kezd énekelni, de nem úgy énekelni. Hangosan, falsul és idegesítően, olyan sipító akcentussal, mint a Kapitóliumi emberek. Hirtelen kicsattan belőlem a nevetés, miközben Harry tovább dalol, mint jól gyakorlott operaénekes

- Térj be hozzánk drága vendég…

- Elég! Elég! – kiáltok, miközben majdnem elvágódom a földön a nevetéstől, s a kezemmel maga előtt hadonászok, nehogy ez megtörténjen.

- Mi az? Nem tetszik? – néz rám a fiú olyan komoly arccal, hogy ismét elönt a nevetés.

- Ez micsoda? Mi volt?

- Örömóda. – feleli határozottan, mire ismét elönt a nevetés.

- Örömóda?                                         

- Igen. Tetszett? Énekeljem még? – néz rám, miközben elmosolyodik, majd belőle is kitör a nevetés, akár csak belőlem. Félek tőle, hogy a közelben lévő Hivatásosak a végén megtalálnak erre a hihetetlen hangzavarra.

- Oké oké szuper volt! – válaszolom, miközben a sajgó oldalamra teszem a kezem a nevetéstől.

- És még szuperebb lett volna, ha normálisan énekeltél volna.

- Na ki a torokgyulladásos macska? – néz rám komolyan miközben elvigyorodom.

- Mindketten azok vagyunk. Így oké? – nézek rá, de nem tudok komolyan beszélni, ahogyan eszembe jut az Arénában éneklő Harry ismét elönt a nevetés hulláma, s majdnem a földre vágódom.

-Honnan jött neked ez az örömóda? – kérdezem,, miközben mosolyogva ránézek. Hihetetlen, hogy tud valaki ennyire megnevettetni? Olyan. mint Katniss, amikor kacsásat játszott velem kiskoromban.

-Ó, én mindig is énekesnek készültem. Tartsak koncertet? – kérdezi mosolygó ábrázattal.

-Természetesen. – vigyorodom el, miközben újra nevetni kezdek.