24. fejezet II.

Sziasztok! Mindenkinek nagyon boldog, THG ban gazdag 2014-et kívánok a magam és Prim nevében is! BUÉK MINDENKINEK!! :D
C. <3
                                                                                                                      

Érzem, ahogy a gyomrom egy hatalmasat szaltózik, ahogy hirtelen felismerem a tényt. Hat. Már csak hat versenyző. Hirtelen megjelenik a szemem előtt egy lány. Kék színű ruhát visel, és szemével szinte könnyesen a semmibe réved. Ő Primrose Everdeen. Ő voltam én. Akkor húzták ki. Mikor történhetett? Hány hete, hány hónapja, sőt hány éve? Szinte éveknek tűnik, mióta elhagytam az otthonomat. A Tizenkettedik Körzetet. És itt vagyok. Megcsináltam. Túléltem. Eddig. Már csak hatan vagyunk. Hat versenyző. És itt vagyok, benne vagyok, a legjobb hatban. Emlékszem, mikor Katniss bekerült ide, másnap már riporterek jöttek a házunkba és mindenkit kifaggattak, latoltatták az esélyeit, szinte egész nap a házunkban voltak. Akkor volt, hogy először rémültem meg a kamera látványától. Akkor volt, hogy belegondoltam, milyen nehéz is lehet ez, és közben mennyire boldog is talán. Benne lenni a legjobb hatban. Ilyenkor a Kapitólium már nagy lázban ég. Vajon hány száz és száz televízió lehet most bekapcsolva országszerte. Vajon hány támogató licitál, fogad most? Ez a véghajra. Itt vagyunk. 24-ből a legjobb 6-ban. Én Primrose Everdeen, belekerültem a legjobb hatba.  Hirtelen mindenem megremeg, ahogy hirtelen felülök, és a fejem ismét fájni kezd. De ekkor megérzek valamit. Egy apró kis gondolatot.ó, amely talán a Viadal kezdete óta ott motoszkált a fejemben, de soha nem mertem nagyobb teret adni neki. Soha nem mertem belegondolni, hogy mi van akkor, ha esetleg megnyerem a Viadalt? Képes vagyok e rá? Én Primrose Everdeen. Meg szeretném nyerni a 3. Nagy Mészárlást. Haza szeretnék jutni. Szeretnék lenni valami. Valami, ami nem egy átlagos ember. Győztes. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni, ahogyan a gondolat egyre inkább beteríti az elmémet, és nem hagy nyugodni. Győztes szeretnék lenni. De ekkor hirtelen kiráz a hideg. Ahogy oldalra fordulok, meglátom Harryt, a szövetségesemet, aki a földön ül, miközben kék szemeivel engem fürkész. Nem tudok semmit sem kiolvasni az arcából. Csak a fáradtságot, mire rögtön összeszorul a torkom. Egy győztes lehet. Csak egy. Én, ő vagy más. Nem lehet kettő, mint tavaly Katnissékkel volt. Ők voltak az elátkozott szerelmesek és így is majdnem lázadás lett emiatt, amit Snow soha töbet nem engedne meg, hogy meggyengüljön a rendszer. Ha életben akartak volna két embert tartani a szerelem miatt az Isabelle és Alex lett volna. Csak egy győztes. Hirtelen mindenem megremeg. Egy ember kerülhet ki csak az Arénából. Az érezheti azt a büszkeséget. Csak egy. De vajon mi van, ha ez a győztes hatalmas lelki traumákat ér át. Mint Annie, FinnickOdair barátnője. Aki szabályosan megbolondult. Nem lehet egy győztes boldog? Érhet át ő is borzalmakat, amelyek végig kísérik az egész életét. De ekkor hirtelen beugrik valami. Kamera. Hirtelen ösztönösen felnézek az égre, ahogy eszembe jut, mit mondott Katniss. Van egy szövetségesem. Nem szakadt meg a szövetségünk. Nem tudom, mi vár ránk a jövőben. De a jelenben igen. Minden ilyen Kiválasztott, aki benne van a legjobb hatban, minden ilyennel interjút fognak készíteni. A barátaikkal, és családtagjaikkal, de így Harry családjával is. Az apjával. Az apjával, aki szinte halálos beteg, akin annak idején, mi… mi nem segítettünk. Hirtelen mindenem megremeg, ahogy a betegre gondolok, de ekkor felnézek az égre, Tudsz segíteni rajta. Megtalálod a módját.

- Hölgyeim és uraim! Kedves Kapitóliumi polgárok! – szólalok meg, de a fejem nagyon fáj és a hangom is halk. Meg kell tenned! Nem nehéz! Nem nehéz! Lassan erőt veszek magamon, és igyekszem hangosabban beszélni.

- Itt vagyunk. Harry Black és Primrose Everdeen. A legjobb hatban. De ezt nem csak magunknak köszönhetjük. Hanem a támogatóinknak is. A támogatóinknak, akik valószínűleg tudják, mi történt Harry apjával. Aki beteg. Szeretne meggyógyulni. Az embernek… - kezdem és újra beszívom a levegőt, miközben érzem, hogy a térdeim remegni kezdenek.

- ….Mindene az egészség. Nem vagyunk gazdag Körzet. De Ő itt egy versenyző. Egy versenyző, akinek súlyos beteg az apja és meg szeretne gyógyulni Mert mindenkinek jár egy esély. Mindenkinek ugyanúgy. Mert létezik remény is. És esély. És ezt Harry apja is meg szeretné kapni. – mondom ki lassan a szavakat. Egy esély. Mindenkinek jár egy esély. Nem csak nekünk versenyzőknek, hanem a szövetségesem beteg apjának is. És minden embernek jár az egészség, és a gyógyulás, amelyet valamikor csak a fővárosunk tud megadni nekik. És nem tudom, az is lehet, hogy ezzel azt segítettem, hogy Harry legyen a győztes. De ezt meg kellett tennem, Magam miatt. Mert tartozásom volt neki, mert annak idején elutasítottuk az apját. Az volt talán az egyetlen döntés életemben, amelyet a legjobban megbántam.

- Prim…. – szólal meg hirtelen mellettem Harry, és látom, ahogy felnéz könnyek csillognak a szemében.

- Mindenkinek jár egy esély. És a remény is. – szólok, és felállok, miközben a táskámat a vállamra veszem. Nem szeretném, hogy Harry lássa, hogy az én hangom is remeg, és hogy én sem bírom. Szerettem volna segíteni. Legszívesebben itt helyben kiborulnék, elkezdenék sírni és végre átadnám magam anak, amelyet az Aréna kezdete óta éreztem. De visszatartom magam. Most. Elegem van a Viadalokból. És ebből is. Szeretnék végre tenni valamit. Szeretném abbahagyni. Én is kifáradtam, egyszerűen elegem van már ebből az egész Mészárlásból, és a Viadalból, mely csak a fájdalmat hozza mindenkinek. Óvatosan megdörgölöm az arcomat, és lassan a vállamra veszem a táskámat, és próbálom kihúzni magamat annyira, amennyire csak bírom. Itt vagyunk a pajzsnál és tudom, hogy ezután jön a jeges Aréna. Tenni kellene valamit. Idegesen pislogom felfelé, nehogy egy könnycsepp véletlenül kicsorduljon a szememből, mert tudom, hogy azt töb is követni fogja, mikor hirtelen meghallom, ahogy a fiú mögém lép. Nem borulhatsz ki Prim! Mikor kicsi voltam, mindig ez történt, ha nem tetszett valami, akkor hisztiztem, és sírtam. És most is ezt tenném. Legszívesebben itt helyben a földhöz vágnám magam. Nagyot sóhajtok.

- És most, hogyan tovább? – kérdezem, és igyekszem, hogy ne remegjen a hangom. Harry idegesen körbenéz, a szemét végigjáratja a pajzson, miközben zavartan pislog, mintha ő sem tudná mit tegyünk. Jó lenne átkelni. Ismét. Igyekszem nem foglalkozni a fájdalommal, és a fáradtsággal, de még sem bírom elterelni a figyelmemet, a gondolat végig csak az agyamban kering és nem akar tágítani.

- Hallottad ezt? – kérdezi hirtelen a fiú, miközben a szemembe néz.

- Micsodát? – kérdezem, miközben hirtelen  az ereimben megfagy a vér, ahogyan a fejemet ösztönösen is megfordítom, hogy körülnézzek. Csak nem mutánsok. Ne legyenek mutánsok! Mindenem megremeg, ahogy meglátom Harryt, aki a pajzshoz lép, majd idegesen fürkészni kezdi azt.

- Semmi nincs ott! – próbálok nyugodtan beszélni. Nem akarom, hogy megint ez legyen, hogy talán a Játékmesterek ismét valami őrült cselt próbálnak szőni, aminek mi vagyunk az áldozatai.Vagy….. vagy egy Kiválasztott?

- Ezt a hangot. Morgást. – szólal meg a fiú, majd idegesen néz le rám. Morgás. Morgás. Lassan mellé lépek, és nagyokat lélegzek, miközben minden lépésnél a szívem egyre hangosabban dobban. Morgás. Nem kell megnézni. Nem kell! De ekkor Harry átlép a pajzson, mire bármit is mondhatnék rögtön átlépek utána, mintha a lábam csak magától indult volna meg. El akarok innen menni! Ez nem tetszik. Nagyon nagyon nem. De ekkor hirtelen én is meghallom a morgást, miközben valami hideg süvít az arcomba. Mindenem megremeg, miközben a szívem riadtan kezd kalapálni, hangosabban és hangosabban. Van itt valami. Valami. Valami, ami nagy sárga szemekkel néz le ránk.