25. fejezet III.

Sziasztook! No, itt is van az új rész, amelyet már szinte "félig sírva-félig nevetve" hozok. Egy kicsit számoltam, és ha minden igaz, már csak 5-6 fejezetrészlet (!!) van hátra az Arénából, és utána két kis fejezet, s itt a vége. Nem gondoltam volna komolyan, hogy már csak kb 2 hét van hátra. De addig is mindenkivel legyen a remény, és tartsunk ki Primmel együtt a további eseményekben!
ui: Egy hatalmas nagy gratuláció Jennek, aki tegnap megnyerte a legjobb női mellékszereplő díját a Golden Globe-on. Nem ragozok semmit, Jen hihetetlenül tehetséges. Congrats Jen ;)
C. <3 
                                                                                                                          

Teljes erőből csapódom be a lenti kék tengerbe. Egy pillanatig azt hiszem, elnyel a rengeteg, ahogy körülöttem örvénylő kékség szinte beszippant. Érzem, ahogy mindenem átázik, s a táskám kissé nehézzé válik, ahogy a víz átáztatja. A számba beszökik a sós víz, miközben a kezemmel és a lábammal kapálózva próbálom felhajtani magamat a víz felszínére. A szemem épp kinyitom és prüszkölve rázom meg magam, ahogy a fejemmel együtt felbukom a mély tengerből. Óvatosan megtörlöm a szemem, és teljes erőből kapkodom a levegőért, ahogy lassan a karommal hajtva magam, kissé odébb evezem. Nem vagyok a legeslegjobb úszó, sőt otthon a tizenkettedik Körzetben esély sem volt arra, hogy ússzam. Apu és Katniss mindig kijárt az erdőben lévő tóhoz, ahol a nővérem úszni is megtanult. Ellenben én otthon voltam, és csak a szárazon tudtam gyakorolni a karcsapásokat. Talán mikor kicsit voltam tudtam úszni a nagy dézsánkban. De annyi, hogy a kezemmel és a lábammal tudok kapálózni és hajtani magam pontosan elég. Amint megnézem a hatalmas vízesést a sziklaperemmel, onnan ugrottunk le az előbb, hirtelen nevetés tör fel a torkomból. Arról a sziklásról vetettük alá magunkat, legalább harminc métert zuhanva a hatalmas vízeséssel, s azután csapódtunk be ide. Hihetetlen. Úgy érzetem, mintha a víz része lennék. Mintha szabadon zuhannék, mintha nem a Viadal része lennék. Hanem a vízé. Élveztem. Nagyon élveztem. Elnevetem magam, ahogy eszembe jut, milyen jó lenne újra leugrani. Prim és a kaland. Most van először, hogy nem érzem, úgy hogy belehalok egy ilyen kalandba. Talán mert egy Arénában csodálatos érzés szabadnak lenni, nevetni és örülni. Mert ezt nem akarják nekünk megengedni a Játékmesterek. Hogy boldogak legyünk. Hirtelen meglátom, ahogy a vízből felbukkan a Körzettársam, aki hangosan prüszkölve rázza magát, miközben úgy hadonászik a karjaival, mintha el akarna süllyedni. Ösztönösen elvigyorodom, ahogy közelebb úszom hozzá.

-Naa ugrunk még egyet? – kérdezem, mire a fiú idegesen mosolyogva rázza meg a fejét.

- Priiim…..

- Nyugi, csak vicc volt. De valld be hogy élvezted. Olyan jó volt. De komolyan. – felelem neki, mire hitetlenkedve rázza meg a fejét.

- Nem vallok be én semmit.

- Szóval tetszett.

- Nem. – feleli, és mosolyogva odébb úszik. Persze. Tagadás beleegyezést. De nem makacskodom tovább. Lassan én is elindulok, a karommal hajtva magamat. Egy láb, egy karcsapás. Nem nehéz. Talán a negyedik Körzetesek, illetve már csak a negyedikes lány, ő nagyon jól tudna úszni itt. Azt hallottam, hogy az ottani gyerekek életének első mozzanata, hogy megtanulnak úszni. A fiúk pedig sokat töltik az idejüket halászhajókon, felismerik az összes tengeri állatot, s a szigony hajigálásában is jeleskednek. Ellenben a tizenkettedikben, nos, ott talán a szénről tanulhatunk egy kettő dolgot. De víz az nincs a közelben. Lassan úszom és igyekszem nem elmerülni, a táskám nem éppen könnyű súlya miatt. De a látvány így is kárpótol. A víz olyan gyönyörű kék, mint talán az ég színe, a habok hűsen csapódnak az arcomba. Gyönyörű ez a tenger. De talán ez a legkisebb Aréna részlet is, mivel Innen is lehet látni a végét, az új pajzsot. Lassan előrehajtom magam, miközben figyelem, ahogy Harry úszik. Látom, hogy neki sem olyan egyszerű. De muszáj lesz. Óvatosan úszom tovább, miközben megigazítom a táskámat a hátamon. De ekkor hirtelen teljes erőből összerándulok. Hallottam valamit. Valamit, ami nem morgás volt. Nem az. Nem is neszezés. Nem ember hangja. Hanem valami más. Egy ágyúdörgés. Idegesen fordulok a Körzettársam felé, aki megállt a vízben és kék szemével a tájat fürkészi. Ezt hallottam, egy ágyú hangját. A gyomrom görcsbe rándul, ahogy hirtelen meghallok egy hangot, mintha csak egy hatalmas méh zümmögne. Mindenem megremeg, ahogy egyre közelebb hallok a zümmögést. Nem is zümmögést. Hanem berregést. Valami berreg. És ekkor meglátom. 

A horizonton feltűnik egy hatalmas repülő, amely kinézete és hangja nem tetszik nekem. Már láttam valahol. Az Aréna előtti napomon, annak idején, amikor elszállítottak engem ide a 3. Nagy Mészárlás Arénájába. Erre a borzalmas helyre. Egy légpárnás repülő. A szinte piros égen látom meg, a berregő hatalmas repülőt, amely hosszú fémkarmai lent lógnak a levegőben, mintha most húztak volna fel valamit. Illetve nem is valamit. A térdeim ösztönösen megremegnek, ahogy lassan a nyakamig bebújok a vízbe, amely mintha most enyhítene a hidegen. A légpárnás repülő felkavarja körülöttem a vizet, a hideg levegő, mintha mindenemet megremegtetné, kirázná tetőtől talpig. Ott van. Valaki. Akinek az ágyúdörgés szól. És hirtelen meglátom. Magas, és izmosnak gondoltam mindig is, ő volt az erős, aki mindig is harcolt, vitatkozott, és engem is kiszemelt magának, illetve emlékszem, amikor a Kiképzés első napján kinevetett. Vérbeli Hivatásos. Vérvörös haján megcsillan a napfény. Charlotte. A Hivatásos. Aki szerelmes volt Alexbe, aki magabiztosan lépegetett a színpadhoz. Charlotte. Egy Hivatásos. Egy Hivatásos esett ki. Hirtelen tetőtől talpig kiráz a hideg, ahogy meghallom a légpárnás süvítését. A hangos berregésbe beleremeg a dobhártyám, és a szemem ösztönösen összehúzom a hang hallatára. A hang, ahogy látom, ahogy tudatosul bennem, mi történik. Hirtelen egy hatalmas nagy levegőt veszek és teljes erőből lemerülök a víz alá. A gerincemen végigkúszik a remegés, és a szíve, erősen kalapálni kezd. Mint egy nagyharang. Bimm, bamm, bimm, bamm. A szemem csukva tartom és várom, hogy elmenjen a légpárnás. A hang, a hideg a tudat. Lassan tudatosul bennem, mi történik. Nem akarom, hogy ez legyen. Soha nem gondoltam, hogy eljutok idáig. Nincs már sok idő. Vészesen fogy, a másodpercek szinte peregnek. Már nincs sok nap. Hamarosan kiderül Primrose Everdeen túléli e vagy megbukik. Már csak öten vagyunk.