25. fejezet II.

Halihó! No, az előző fejezet egy kicsit rövid és nyugis volt, úgy ez most igen hosszú és tartalmas lesz, de remélem mindenkinek tetszeni fog. Hiszen az Aréna tartogat még egy két dolgot! :)
C. <3
                                                                                                            

Fázósan húzom össze magamon a kabátomat, miközben a szél teljes erőből az arcomba süvít. Érzem, ahogy a szemem megtelik könnyel a hideg levegő hatására, s mindenem átfagy. Elegem van már a hidegből. Legalább 2 és fél napja menetelünk, és kezdem azt érezni, mi van, ha már nincs több. Ha nincsen több Aréna. A hó egyre csak süvít és süvít, szinte eltakarj a horizontot, miközben a lábam belesüpped egy nagy buckába. Már a kabát is keveset véd. Az utóbbi napokban túlságosan erős lett a szél. Ez nem tetszik nekem. Nagyon nem. Óvatosan a Szövetségesem felé nézek, aki a kezét az arca elé emelve küzd a szél ellen, s lassan menetel a fehér rengetegben. Most neki sincs kedve viccelődni. Pedig mennyire csodás volt, amikor ugyan pár percre, de elfelejtettem az Arénát és őszintén nevettem. Nevettem. Itt az Arénában. Csak Isabelle-ékkel csináltam ilyet. Amint eszembe jutnak a régi szövetségeseim, ösztönösen felnézek az égre, és az azon cikázó csodálatos fényözönre. Sarki fény. Velük láttam meg először. Ahogy a rózsaszín a lila a kék és több ezernyi árnyalat keveredik az égen, összefonódnak, s a végtelenig eljutnak mintha egy csoda lenne, valami természetfeletti csoda. Érdekes. Nagyon gyönyörű. Naplemente, napfelkelte, északi fény. Imádom az ilyen jelenségeket. És ezt a csodát velük láttam meg. Jobb, ha a jókra gondolok a szövetségeseimmel kapcsolatban, ha felidézem az emlékemben, akkor hősként és csodálatos személyként éljenek. És akként élnek is. Hirtelen oldalra fordítom a fejem, ugyanis meghallom, ahogy Harry valamit kiált. A szeme bedagadt a széltől és az arca pirosan fénylik a kabátjából.

- Ott van! A pajzs! Gyerünk! – kiáltja bár alig hallom, amit mond, csak azt látom, ahova mutat. Tényleg ott van. A nagy és hatalmas pajzs ott terül el, s véget vet ennek a borzalmas hidegnek. Hirtelen öröm árad szét bennem, a tudatra, a gondolatra, hogy van még Aréna. Van hova menekülni. Olyan mintha ismét előjönne belőlem a remény. A remény, s halvány fénysugara, mely beragyogja a világot. A remény, ami a legváratlanabb helyzetekben érkezik, mint egy Arénában. Óvatosan botladozva, szinte futva közeledek a pajzs felé, miközben levegőért kapkodva bámulok magam elé. Most nem szeretném. Nem szeretnék megállni, hanem gyorsan szeretnék átmenni. Mint az erdőben. Amikor Katnissel bementem, és megláttam a kerítést, ami kivezetett a borzalmak sűrű rengetegéből, a való világba. Az otthonba. Most is így teszek. Szinte átesem a pajzson, át a jeges Arénából, át a másik világba. Egy pillanatra elterülök a földön, akárcsak a mellettem lévő Harry, miközben lassan levegőért kapkodom. Vége a jegesnek. Nincs több jegesmedve, hideg és hó. Nincsen több fehérség. Semmi ilyesmi. De vajon mi van helyette? Egy pillanatig csukva tartom a szemem, és beszívom a levegőt, miközben érzem, ahogy valami a hajamba tép. Szellő. Nem olyan szellő, ami homokot hordoz, de nem is olyan szél, mint ami a hótakarón volt. Egyszerű szellő. Kellemes, szinte hűsítő a forró nyári napokon, amely csodálatos illatot hordoz magával. Ezt az illatot egyszer éreztem csak. De nem közvetlen közelről. Anyunak volt egy üvegcséje a patikában, amelyre mindig nagyon büszke volt. Egyszer megszagoltatta velem, és eldicsekedett vele, hogy ez egy teljesen más Körzetből való. Selymes, szinte puha tapintású homok is járt mellé. Homok. Szellő. Negyedik Körzet! Tenger! Olyan hirtelen nyitom ki a szemem, hogy belefájdul a nagy fényességbe, amely nekem árad. A szelő ismét a hajamba tép, és az arcomba fújja az egyik tincsemet, mely színe szinte már sötétszőke, akár világosbarna is lehetne. Óvatosan kisöpröm az arcomból a hajamat, majd lassan felülök a térdemre, miközben a kezem a szemem elé teszem. Beszívom a friss illatot. Érzem a szellőt. És ekkor meglátom az Arénát. A tengeri Arénát.

-Ezt nem hiszem el! – suttogom magam elé, miközben megdörgölöm a szemem. Harryvel együtt egy kis sziklaperemen vagyunk, melyből egy hatalmas vízesés csörgedezik le, le és le. Le a mélybe. A tengerbe. Egy aprócska kis tengerbe, mely víze tiszta kék színű, s kicsit úszva átérhetünk a túloldalra, ahol néhány, talán 15-20 méteren csodálatos fehéres homok vár, némi sziklával és gyönyörű pálmafákkal tarkítva. Mintha egy

természeti csoda lenne. Egy gyönyörűség. Mintha ez nem is egy Aréna lenne, hanem egy csodálatos tengerparti táj, egy kis nyaraló, ahol az ember úszkálhat a vízben, leugorhat a vízeséssel és süttetheti a hasát a parton. Csodálatos. Nem hiszem el, hogy ezt a Játékmesterek kreálták. Hogy az ő művük egy ilyen. Gyönyörű. Csodás. És ennek a közepében vagyunk. Illetve az elején.

- Ezt nem hiszem el. – suttog maga elé Harry, miközben leveszi a hatalmas téli kabátját. Kék szemével szorgosan fürkészi a tájat, miközben elmosolyodik, az arca mintha felderülne. Óvatosan feltápászkodom és leveszem a kabátomat, majd behajtogatom a táskámba. Így ebben a lenge ruhában egyszerűen csodálatos érzés, ahogy a tengerparti szellő végigsöpör a tájon. Egy pillanatig csak állok, a sziklaperemen, amelyből egy nagy vízesés indul, s becsukom a szememet. Ahogy kitárom a karom, úgy érzem, mintha a levegőben repülnék, szinte úsznék a habokban, a felhőkben. Csak kitárom a karom és mosolyogva élvezem a szellőt, az illatokat, a hangokat. Hallom, ahogy Harry mellém lép, majd valamit motoz a táskájában. Lassan kinyitom a szemem és oldalra fordítom a fejem. A fiú mellettem áll a peremen és mosolyogva figyel engem, a kék szemei mintha az óceán színe lenne.

- Gyönyörű. Hihetetlen. – mondja, miközben rám néz, majd mosolyogva a tájra. Az. Csodálatos. Hirtelen a gyomrom erősen megremeg, mintha görcsölne és szaltózna egyszerre, vagy mintha valami belülről ütögetné. Nem tudom ez mit jelent. Remélem nem rosszat.  Már elegem van a gyomorgörcsökből. Egy pillanatra a hasamra teszem a kezem, miközben magam elé bámulok. Át kell jutnunk valahogy a túloldalra. Ez a sziklaperem nem túl nagy, hogy itt időzzünk rajta, de a túloldalon viszont lehetnénk. Sőt akár hosszabb ideig is elidőzhetnénk ott. De akkor viszont… egy pillanatra magam elé nézek. Le kell ugranunk ezen a vízesésen, majd a táskákkal átúszni a túloldalra. Nem túl nagy a vízesés, de ugrásnak még is az. Legalább 30 métert zuhannánk a vízzel együtt, majd néhány méter úszás után átérhetnénk a túlpartra. Nem tudom, jó e. Körülbelül tudok úszni, és meg kell próbálni. De a vízesés. Nem túl nagy. Ahogy a nagy-nagy víz a mélybe zubog, egy pillanatra megremegek. Megéri ezt? Megéri ennyit ugrani? Nem fogunk megsérülni? Óvatosan a pereméhez lépek. Vajon milyen lehet leugrani? Borzalmas? Vagy talán… mintha repülnénk? A vízesés olyan, mint egy természeti csoda? Talán ugorjunk le?

- Benne vagy? – nézek hátra a mögöttem lévő fiúra, aki kissé idegesen és zavartan bámul le. Meg kell tennünk?

-Harry?

- Én… nem is tudom…. – néz rám, miközben lassan lélegzik. Nem is tudom . Meg kell tennünk?

- Gyerünk Mr. Black! Nem nehéz! Mint egy kaland! – szólok, bár a hangom nem cseng a csodálattól. Nem vagyok kalandor. Óvatosan mellé lépek és megmarkolom a csuklóját. Nem lesz nehéz. Lassan behunyom a szemem és tudatosítom magamban, hogy csak ez az egy út van lefelé. Mint egy kaland! Fogd fel kalandnak. A víz a mélybe robog. Lassan beszívom a levegőt. Nem lesz nehéz! Gyerünk! Nagy az ugrás. Talán túl nagy. Egy! Gyerünk! Kettő! Ez egy kaland! Három! Teljes erőmből elrugaszkodom a párkányról, miközben erősen megmarkolom a szövetségesem csuklóját. Talán félek? Hallom, ahogy körülöttem a víz kavarog, ahogy hozzáér a pólómhoz, a hajamhoz. A kékség és a hűs habok szinte beterítenek, körülölelnek. A szívem hevesen kalapál, ahogy lassan zuhanni kezdek. Minden megszűnik körülöttem. Nincs mibe kapaszkodnom, csak a szövetségesem, a víz hűs szagát, ahogy a levegő lassan a hajamba tép. És lassan kinyitom a szemem. A kékség, mint nagy kavargó óceán hullámzik körülöttem. Mintha nagy erővel száguldanék. Mintha az égben repülnék. Mintha szállnék, miközben elterül körülöttem minden. A szívem már nem zakatol, ahogy lassan hozzáérintem a kezem a mellettem folyó víznek. Az ujjaim lassan végigszántják a hűs forgatagot a vizet. Mintha én is a része lennék. Mintha egy apró csepp lennék, aki lezuhan, leesik a többiekkel. Mintha szabadon száguldoznék valahova. Mintha körülölelnének a többiek, és együtt mennénk tovább. Mintha a része lennék. Az vagyok! Én is a része vagyok! Lassan elmosolyodom, ahogy átadom magam a zuhanásnak, annak az érzésnek, melytől akár madának is érezhetném magam. Én is a része vagyok. És szabad! Szabad vagyok! A szemem kinyitom, ahogy a szél végig simogatja az arcomat. Erősen markolom a szövetségesem csuklóját, aki mellettem csukott szemmel, de kissé szorongva zuhan. Azok vagyunk. Nem Viadal részei. Hanem a vízesés részei. Elönt a boldogság. Azok vagyunk. És ekkor leesünk a mély vízbe.