1. fejezet II.

Nos, azt hiszem ez egy igen fontos fejezet lesz. Nagyon nagyon izgulok, hogy mit szóltok hozzá, ugyanis ha minden igaz, ebben a fejezetben már igazán be fognak indulni az események, és hivatalosan is kiderül, hogy mi is történt........ Őszintén kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ehhez, az én verziómhoz, szóval mindenkinek jó olvasást kívánok! :) 
Clove <3
                                                                                                                       

Óvatosan emelem fel a szürkés színű üvegpoharat, és lassan iszom bele a tartalmába. Érzem, hogy a  szívem még mindig hevesen ver, és hiába történt vagy fél órája ez az egész, a lelkem még mindig nem nyugodt le igazán.

-     Te élsz. – rebegem halkan, miközben óvatosan iszom egy kortyot, hogy megsemmisítsem a remegő hangomat, mely szinte a sírás és még is a remegés határán áll. Apa erősen fogja a kezemet, szinte már megtart engem ,nehogy véletlenül elájuljak, miközben lassan bólint.

-     Élsz. Életben vagy. – mondom ismét, talán vagy harmincadjára, miközben erősen markolom meg, és nem akarom elengedni azt a kezet, melytől félek, mi lesz, ha eltűnik. Hitetlenkedés. Amikor egy szinte lehetetlen dolog történik veled, mikor azon tanakodsz, hogyan történt, elég méltó voltál e rá, hogy megérdemeld, akkor kerít a hatalmába. Mintha tudnám és hinném is hogy itt vagy, de mindig csak a bizonyítást várnám erre. Szinte hitetlenkedek.

-     Igen, élek. – szól hozzám apa, miközben halvány mosoly suhan át az arcán. Fél órája itt ülünk, de én csak iszom, remegek, sírok, nevetek és csak egyetlen egy szót bírok kinyögni. Tudom, hogy apa vár, hogy meséljen, és hogy én is akarok, de a lelkem nagyon lassan emészti meg ezt a hirtelen jött csodát. Mert ez csoda. Lassan beszívom a levegőt, és kifújom, miközben megtörölöm a homlokomat a remegő kezemmel. Csak az apukámat bírom nézni, az arcát, hogy alig változott, ahogy rám mosolyog, és ahogyan lágyan, még is szelíden beszél velem. Óvatosan leteszem a poharat, melyet most ittam ki, miközben lassan felkészülök belül mindenre. A magyarázatra. Erősen megszorítom a kezem, és mintha nem foglalkoznék azzal, hogy én most már győztes vagyok remegve felhúzom a lábam a kanapéra.

-     Bocsánat.  – nyögöm ki halkan, mire apa hirtelen elmosolyodik.

-     Mondd el. Hogyan történt? Kérlek, meséld el. Mondd el az egészet, hogy

miért… hogy miért. – nyögöm ki, miközben a kezemmel megsimítom a kanapé puha párnáját, és ismét megnézem az arcát. Semmit nem változott. Még mindig ott van a mosoly, a pajkosság és a kedvesség. És az erő is ott lakozik a szemeiben, és szinte kiül az arcára.

-     Készen állsz? – simítja meg kedvesen a vállamat, miközben lassan a szemembe néz. Sóhajtok egyet, mintha az utolsó fájdalmas dolog hagyott volna el. Miken keresztül mentem? Ott álltam a fémlapon, énekeltem egy jegesmedvének, és a rózsazáporban, és a végjátékban próbáltam életben maradni.  Még is ettől félek. A magyarázattól, amit apa fog elmondani, hogy miért történt ez, hogy miért, hogyan él ő. Mert él. Igen él, az édesapám!

-     - Készen. – szólok, és lassan sóhajtok egy utolsót. Gyerünk Prim. Készen állsz. Látom, ahogy apa lassan egy pillanatra megvakarja az állát, és lassan felnéz a plafon fehérségére. Készen kell állnom. Mert meg kell tudom az igazságot.

-     Akkor talán hat vagy hét éves voltál. – kezdi el halkan, mire én ismét megszorítom a kezét.

-     Tudod, hogy mindig is utáltuk a Kapitóliumot. De annak idején pláne.

-     Ki ne utálná? – teszem fel a kérdést, mire ő megrázza a fejét. Meg kell tudom minden igazságot.

-     Akkoriban a bányában sok szóbeszéd terjengett.Odalent dolgoztunk a tárnákban a sötétségben és a nagy gépeink és csákányaink zajától szinte semmit sem lehetett hallani. Nem tudták hallani. – néz rám, mire hirtelen elkapom a tekintetemet, és idegesen kezdem pásztázni az egyik párnát. Nem tudták hallani.

-     Egyszer csak érkezett egy levél, ide a bányába, nem máshonnan, mint a nyolcadik Körzetből.

-     A Nyolcadikból? – nyögöm remegve, ahogy eszembe jut, hogy az a Körzet igen erős katonai támpont volt mindig is. Sőt, talán a felkelés a Sötétség Napjai idején ebből a hatalmas Körzetből indult.

-     Nem tudom, hogyan is gondolhattuk ezt akkoriban. Persze, mindenkiben volt egy kis szikra. És lázadni szerettünk volna. Egyszerűen el akartuk juttatni a saját levelünket a nyolcadik Körzetbe, hogy azok tudjanak értekezni a Másodikkal, ők a Hatodikkal és így tovább. Nem akartunk mást, mint összefogni. Csak kezdetleges volt.

-     Egy kezdetleges lázadás? – a hangom hirtelen megremeg, és hangossá válik, miközben érzem, hogy a kezeim ökölbe szorulnak. Lázadás………

-     Egy kezdetleges lázadás. És mint tudjuk, a lázadást csírájában el kell fojtani. – szól halkan apa, mire hirtelen megremegek. Egy kezdetleges lázadás. Lehetséges, hogy az emberekben kigyulladt a szikra. Akkoriban hat évesen talán nem tudtam volna róla semmit. Akkoriban nem tűnt fel volna. A pupilláim hatalmasra tágulnak, és érzem, hogy a szívem egy hangosan dobban. Kezdetleges lázadás?

-     És kitudódott?

-     Igen. – feleli halkan apa, mire látom, hogy megremeg, ahogy visszagondol az emlékre. Snow elnök tudott a lázadásról? Panem elnöke?

-     Természetesen megtudták. A Kapitóliumnak még a falban is vannak embereik. – teszi hozzá, miközben hirtelen rám néz, és szürke szemében megvillan valami. Egy érzés.

-     Természetesen leverték. Elég volt odaküldeni néhány Békeőrt. hogy aknázzanak, és robbantsák fel a bányát. Sokan oda is vesztek. Prim, volt robbantás, és volt halál. Igen, ez igaz. De nem mindenkinek. –megremegek, ahogy rájövök, hogy apa is ott volt a nem mindenki között. Az apám, akiről azt mondták, hogy már nem él…

-     És te?

-     Én egy távolabbi tárnában dolgoztam, néhány társammal együtt. A robbanás hozzánk is eljutott, de nem mindenki halt meg. Csak súlyosan megsebesült. Én is köztük voltam. A következő emlékem, hogy egy szürke szobában fekszem, valahol, ami nem a Körzetben van. – érzem, hogy mindenem megremeg, ahogy erősebben markolom apa kezét. Érzem, hogy nem jön ki több hang a torkomon, mintha valami eldugaszolta volna, és nem engedné ki onnan.

-     Hanem a Kapitóliumban. Elszállítottak súlyos sebesülten a Kapitóliumba, sőt mi több, hosszú ideig kómában feküdtem. – teszi hozzá, miközben lassan a falra bámul. Érzem, hogy a félelmet lassan átveszi egy másik érzés. Mintha a gyűlölet lenne, mert nem mondtak semmit, mert mi úgy tudtuk, hogy apa meghalt.

-     És mit tettek: Mi a fenét csináltak?? – kérdezem szinte kiabálva követelve a választ, miközben érzem, hogy a szám kiszárad. Évek, évek teltek el úgy, hogy erről nem tudtam.

-     Tudták, hogy a  testi kínzással nem mennek semmire. Lélekben akartak megkínozni. A szeretteim segítségével.

-     Azért húztak ki engem az Aratáson? – kérdezem, miközben eszembe jut, ahogyan még tavaly megtörtént. A vér szinte cikázik az ereimben, miközben mindenem remeg. A szerettei, a családja, az egyetlen dolog, amivel ha valami baj történik igazán fájhat neki.

-     Igen. Tudták, hogyha végignézem, ahogy a lányom az Aréna fogja, lelkiekben lesz végem. De Katniss jelentkezett, és megnyerte a Viadalt. De ahogy néztem, ahogyan küzd, a félelmét és a szenvedését majdnem megfogtak. Nem gondolták, hogy kikerül élve a Hivatásosak közül. – szól lassan, mire a fejemben megjelenik a következő lépés. Primrose Everdeen a Kiválasztott.

-     És én?

-     Ez volt a következő. Az emberek valahogyan remélték, hogy ha sikerül egy olyan mezőnyt válogatniuk, ahol erősebbnél erősebb versenyzők vannak, és ez még nagy Mészárlás is, sejtették, hogy a fiatal és gyilkolásra képtelem Prim elbukik. Sajnálom, de ezt remélték. – gyilkolásra  képtelen, a gyenge kislány… Hogyan ismertek engem? Remélték, hogy apa második lánya odaveszik a Viadalon, és ekkor majd vége. Mert én is tudom, én vagyok a fiatalabb és gyengébb talán. Mindig is tudtam.

-     Szinte biztosak voltak benne, hogy nem fog sikerülni. Még azt is megmondták, ,megfogadták, hogy ha túléled a Viadalt kiengednek engem innen, és hazamehetek a családomhoz ennyi év után. De belül tudták, hogy nem fog menni. Egészen a kocsik felvonulásáig.

-     A madarak? – kérdezem halkan, miközben érzem, hogy a szívem erősen kalapál. Szinte feltűnik előttem a Körönd, s a sok ezernyi ember arca, amikor először látott meg minket, minket, mint a Reményt.

-     És a pontszámod. Az interjú. Az emberek kezdték megszeretni Primrose Everdeent. Aki nem csak egy versenyző volt. Katniss volt a lángra lobbant lány. Te pedig…

-     A remény? – kérdezem halkan, s a hideg azonnal végigfut a gerincemen, mire látom, ahogy apa bólint.

-     Egy hatalmas Arénában, Nagy Mészárláson csak remélték, hogy el fogsz bukni. De az emberek kezdtek megszeretni. Bennem pedig feléledt valami. Hogy kiszabadulhatok innen. És te is megnyerheted a Viadalt. – folytatja apa.

-     És mentél, és reméltél. Az emberek pedig kezdtek megszeretni. Hogy benned van a remény, mintha arra késztetted volna őket, hogy ne adják fel. A Körzetekben remélni kezdtek. – feleli, mire hirtelen megdobban a szívem. Remélni? El kezdték hinni, hogy létezik a remény. Mint én is? Érzem, hogy lassan megremeg a mellkasom, ahogyan eszembe jut az a sok dolog, amit annak idején az Arénában mondtam a remény miatt. Tényleg az volt az egyetlen dolog, amiben hihettem ott, azon a szürreális helyen.

-     És amikor Harryvel szövetséget kötöttetek az emberek nagyon megszerettek. Természetesen a Játékmesterek egy utolsót tehettek. Ketten maradtatok, és valamelyiküket meg kellett ölni. Mert akkor a másik örökre fájdalomban fog élni. – érzem, hogy a szívem egy hatalmasat dobban. Harry. Megjelenik előttem a fiú, amint próbálom újra feléleszteni, miközben érzem, hogy valami ismeretlen árad szét bennem.

-     De az embereknek nem tetszett. Sem a Körzetben, sem a Kapitóliumban.  Hogy egy dolog volt, ami miatt mind a kettőtöket kihozták az Arénából, ami miatt a nép erőt merített. Mert a Játékmesterek tudták, hogy ha valamelyikőtök még is meghal, akkor a népnek haragja lesz. Haragja Prim. És szerinted mi miatt? Miből merítettek erőt ahhoz, hogy ketten győzzetek? – kérdezi hirtelen apa, mire ösztönösen felemelem a fejem. Ketten győztünk. És ez nehezen lehetséges. Csak egy dolog van, ami miatt talán sikerült. Egyetlen egy dolog.

-     A remény? – kérdezem halkan, miközben a szívem hevesen dobogni kezd.

-     Prim, figyelj ide. Nagyon figyelj, most. – szól hirtelen apa, de olyan határozottan, hogy ösztönösen felkapom a fejemet. Látom, ahogy apa egy pillanatra körülnéz, mintha keresne valakit a szobában, majd hirtelen visszafordul hozzám.

-     Amikor Katnissék nyertek, valami elkezdődött az emberekben – néz rám, és szürke szemével szinte követeli a szemkontaktust. Legszívesebben elkapnám, és kimennék. Mert apa komolyan beszél. Határozottan, de még is halkan. Mintha félne, hogy valaki meghallja. Erősen a szemébe nézek, miközben nyelek egyet.

-     Ami most, hogy a második Everdeen is megnyerte a Viadalt ismét előjött bennük. – érzem, hogy a szám kiszárad és a homlokomon egy izzadságcsepp csordul végig. Apa komolyan beszél. És ettől mintha úgy érezném, hogy rólam is szó van, hogy közöm van ehhez. Hogy ez nem egy egyszerű dolog. Látom, ahogy a szürke íriszben megvillan valami, mintha egy halvány szikra lenne.

Mert még nincs vége. És lehet, hogy erősebb, mint valaha.

1. fejezet I.

Hát ehhez is elérkeztünk, íme a Daughter of Hope legelső fejezete. Eddig még csak a prológus volt, ezért döntöttem úgy, hogy két nap múlva hozom az új részt. Ezentúl három naponta fognak érkezni, de remélem, hogy ez a fejezet is tetszeni fog :) Nem a cselekmény, inkább a gondolat a sok benne...... de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást :)
C. <3
                                                                                                           

Érzem, ahogy a mellkasom lassan megemelkedik, majd lassan lesüllyed, mintha az ereimbe ólmot vezettek volna be, mely most ott csörgedezik benne, és átjárja azt. De az ólom, ez a kemény, és ellenálló fém is képes megolvadni, ha eléggé igyekszünk, és hisszük hogy menni fog. És az életben is ugyanígy van. Mert valahol, az ember elméjének eldugott zugában van egy érzés, egyetlen egy, egy olyan éltető érzés, amely képes legyőzni, még magát a halált is. És ez a remény érzése. Érzem, ahogyan a szó, az a szó mellyel az édesapámat szólítottam meg szinte megdermed a levegőben, mint annak idején, azon a csodálatos napon, amikor kihúzták, és kimondták Primrose Everdeen nevét, a hatalmas nagy színpadon. Mintha minden, ami eddig itt volt elszállna, és a helyét egy másik, és igan furcsa érzés venné át. Ismét a remény. A remény. Hirtelen egy lépést teszek előre, miközben érzem, hogy a talpam alatt megreccsen a szoba, ki tudja, talán hetvenöt éves gerendája. Érzem, hogy a szívem olyan erősen dobog, mint még talán soha, ahogy egyre közelebbről és közelebbről látom meg ezt az alakot. Nem tudom, hogy ez, ami itt most történik igaz e, nem csak egy szerencsétlen és bolond álom, mely szeretefoszlik, abban a pillanatban míg még kiderülne, mi az igaz. Ha ez, csak egy lehetetlen lenne. Mert ez, egy lehetetlen. Nem állhat itt előttem, az a személy, akiről elmondták, hogy nem él többet, hogy már nincsen ezen a világon, hogy mi, a család felejtsük el. Nem találkozhatok azzal, aki már talán köddé is foszlott. Ami lehetetlen. De hirtelen érzem, mintha valami erős kéz teljes erejéből megcsapná az arcomat, mintha valami belső indulat észhez akarna téríteni engem. Mert én voltam, aki mindig, mindig is hittem. Mert én hiszek a lehetetlenben. Primrose Everdeen hisz. És amint ez a gondolat teljes egészében végigjárja az agyamat, és feltölti, színtiszta igazsággal, ekkor mondom ki lassan, és újra a szót, melyet ki tudja, mióta ki szerettem volna mondani. Hiszünk a lehetetlenekben.

-      Apa! – jön ki a torkomból egy kiáltás, egy szó, mely ne üresen cseng. Hanem tele van érzelemmel. Szeretettel, boldogsággal, szomorúsággal, és a mi a legfontosabb, tele van reménnyel. Hirtelen érzem, ahogyan a kezem és a lábam egyszerre remegni, kezd és a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban dobog. Primrose Everdeen hisz. A torkom kiszárad, és a homlokomon érzem, amint lassan peregni kezd az izzadság. Ez nem egy álom, nem csak egy ábránd, ami talán soha nem történhet meg velem. Hiszek benne. Hiszek! És ekkor hirtelen látom, ahogy az alak lassan megfordul. Mintha a szó, a kiáltás késztette volna tettre, és mintha ez a szó, egy sarkallt volna engem is arra, hogy ismét feléledjen bennem a remény. Hiszem, hogy ez itt az én édesapám Aki itt áll előttem, akinek a nevét mondtam, aki nem halt meg. Hiszem, hogy ő nem halt meg. És ekkor hirtelen egy szakadt sóhaj, talán kiáltás jön ki a torkomon, miközben érzem, hogy a szívem mintha eddig ólomból lett volna, de most hirtelen kezd olvadni. Megolvadni az ólom. És ekkor történik. Talán élhetnék több ezer évig, átvészelhetnék sok terhes évet, sok éven át történhetnének velem rossz dolgok. De viszont mindig lesz egy. Egyetlen egy, amit soha nem fogok elfelejteni, amit talán egy téli estén fel fogok idézni  az unokáimnak, amit pontosan tudok, hiába telik az idő. Amikor a sors, legelőször mutatta meg nekem, hogy létezik az életben lehetetlen.

-      Amikor meglátom az apám arcát, akit már több éve nem láttam, akit viszont soha de soha nem lehetett elfelejteni. Amikor a szívem  megmondja nekem, hogy az, ami ebben a pillanatban történik igaz, minden percében és minden egyes mozzanatában színtiszta igazság. Amikor meglátom a szürke szemeket, és meghallom azt a hangot, mely mindig lágyan és szépen csengett, amelyre még a csodálatos fecsegőposzáták is abbahagyták az éneklést. Amikor a lábam, mintha életre keltették volna, hirtelen megindul előre, és amikor a szívem lassan, kezdi eljuttatni az elmémbe, hogy ez igaz. Hogy ne lehet egy kósza álom, egy gondolat. Mert ha látsz valakit, és ha ő is lát téged, hogy ha érzed, teljesen érzed, hogy itt van, és tudod, hogy a neveden szólít. Mikor az ólom lassan kezd olvadozni, az elme, mely eddig nem hitt, lassan elhiszi, hogy talán létezik. Mikor ez az ember, akit talán a szíved mélyén halottnak hittél, most a nevedet mondja, és lassan feléd közeledik. Amikor már semmi a világon nem tiltakozhat az ellen, ami igaz, és amikor már az ereidben is a remény, amelynek talán csak a szikrája égett benned, most erőre kap, és átárasztja mindenedet. Amikor az az ember megölel téged, amikor érzed, hogy itt van melletted és teljes erejéből átölel. Mikor érzed az illatot, melyet régebben a lakásodba a szél hordozott, az a szén és talán fahéj keveréke, melyről tudod, hogy csak is egy embernek van ilyen illata. És amikor az arcodon végiggördül az első könnycsepp, mely igazi, forró, mikor az a bizonyos ólom már teljesen megolvad. Amikor hirtelen még abban az emberben is feltündökölne a halvány sugár, aki soha ne mert, és nem akart remélni, mikor még talán az igazi jeges szív is felolvadna. Mert minden lehetetlen megtörténik valamikor. Mert mikor rájössz arra, hogy amit talán sok éven át reméltél, amit elhittél és epekedtél érte, az létezik, nem csak egy hiú ábránd volt. Mert léteznek lehetetlenek, csak hinni kell benne. Hinni, remélni és kinyitni a szívedet, hogy megtudd, létezik. Mert több éven át, ezért reméltem, ezt akartam és most itt áll előttem, mintha bizonyítani akarná, hogy igen is itt van, és létezik. Mert mindenért meg kell szenvedni. És vajon hány ezer könnycsepp gördült végig az arcomon, hány fájdalmat kellett átélnem, és meddig kellett remélnem, amíg ez megtörténik. Mert most már nem csak egy bolondság, amiért a nővérem leszid engem. Hanem érzem, és most már tudom, hogy létezik. Itt van, az apám. Primrose Everdeen édesapja ne halt meg. Hanem él. Él és itt áll előttem. Én pedig elhiszem.

Prológus

Nos, Hölgyeim és Uraim, ehhez is elérkeztünk. Íme, megérkezett a Daughter of Hope prológusa, ami nagyon érdekes volt számomra. Egyrészt életemben először írtam múlt időben, ugyanis ez kissé visszaemlékezés. Na de többet nem spoilerkedek el belőle :) Itt van, kezdődik a Prim's Story második évada, a Daugher of Hope. Nos, akkor go! :)
Clove <3
                                                                                                                

Lassan nyitottam ki a csapunkat, a kezemmel erősen de még is kissé szelíden nyomtam le a kallantyút, amely több éven, több télen és tavaszon át szolgáltatta számunkra a vizet. Amelybe anya megmosta a kezét a főzés után és amiben sokat mosakodtunk, már eléggé régóta. Nem szerettem volna, ha ebben a pillanatban, ebben a különleges, de még is életem talán legszomorúbb pillanatában meglátnának. Tudtam, hogy ha anyu, vagy talán Katniss belépne, megkérdezné tőlem, hogy miért állok itt, mit csinálok idebent ebben a piciny és szürke helységben, mely ablakán csak egy apró fénynyaláb szűrődött be éppen hogy megvilágítva a kezemben tartott, sárga színű rongyot. És tudtam,  hogy ha elmondanám nekik, akkor talán a félelem érzése öntené el őket, esetleg a bánat hulláma, mely mint a hatalmas nagy óceán terítené be a szívűket, mely éppen csak megnyugodott eddig. Tudtam, hogy nem tetszene nekik amit teszek, hogy még mindig itt vagyok, és nem felejtettem el azt, amelyet talán már régen el kellett volna felejtenem. Amikor a fekete ruhámban lépkedtem a nővérem mellett a Törvényszék hatalmas és félelemet keltő épületében, amelyben úgy éreztem magam mint egy aprócska homokszem, amelyet elnyel a föld. Vagy amikor egy öltönybe öltözött, idős férfi, kinek a ráncai barázdálták arcát, amikor ő közölte velünk, hogy egyedül maradtunk. Hogy Katniss, a nővérem lesz innentől  a család feje, az aki segít ellátni bennünket. Amikor közölték, hogy már nincsen közöttünk, hogy valahol a föld mélyén, a hatalmas nagy mélység gyomra mostantól az otthona, hogy ettől a pillanattól kezdve ne várjuk, hogy hazatér, hogy dalol a madaraknak és kinyitja a bejárati ajtót, mely egy aprócskát nyikordul akkor, és meghalljuk a cipője csoszogását. Hogy már nincsen itt. A bánat hirtelen összeszorította a torkomat, ahogyan a ronda, sárga rongyot a meleg víz alá tartottam, miközben éreztem, hogy a langyos cseppek lágyan futnak végig a kezemen, hogy beáztassák a törlőkendőt, mely eddig csak száraz és durva tapintású volt. Nem hittem el, hogy már nincsen itt, nem volt hajlandó a szívem és talán a lelkem befogadni, hogy mostantól soha többet nem láthatjuk és nem beszélhetünk vele. Ha esetleg megkérdeztem a nővéremtől, mi van, ha nem halt meg,

eltűnt, vagy elfogták, mindig letorkolt engem. Katniss nagyon szeretett, de ezt sohasem engedte meg. Nem engedte, hogy a gondolataim vakvágányokra tévedjenek, hogy olyasmit gondoljak, ami teljességgel hihetetlen és lehetetlen dolog. Óvatosan csavartam ki a kendőt, majd lassan az ujjaim közé fogtam. A nővérem mindig is szeretett, és soha nem kiabált rám, de ha esetleg kimondtam, mi van, hogy ha csak eltűnt, akkor volt az az alkalom, mikor eltört nála a mécses. Mert soha többet nem jön vissza. Prim, értsd meg, nem jön vissza. Éreztem, ahogy lenyelem a torkomból felgyülemlő gombócot, miközben óvatosan magam elé vettem a tükröt. Ez az egyetlen tükör amit valaha a lakásunkban tartottunk, és amelyet megengedhettünk magunknak, hogy megvegyük. Minden reggel, ha beléptem ide, itt találtam őt, amint halkan dudorászva súrolta le az arcáról a fehér színű érdekes habot, miközben néha néha az én, vagy a nővérem arcára is kent belőle. Mindig ebben a tükörben borotválkozott, és mindig is, amikor elment a munkába, le abba a bányába, arra a helyre, ami később talán a gyilkosa lett, mindig szállt a tükörre egy kis szénpor, mindig, minden egyes reggel, és még most is. Rajta van az a fekete színű, halvány réteg, melyet talán nem lehet lemosni onnan igazán. Lassan kicsavartam a rongyomat, miközben óvatosan a tükörhöz emeltem. Anya és a nővérem már nagyon nagyok voltak, olyanok,  akik tudják, hogy mi az igazság a világban és soha nem gondolkodtak olyant, ami lehetetlen. Ami talán valahol, egy másik dimenzióban létezett, és olyant, amit én gondoltam. Óvatosan szántottam végig a sárga szivaccsal az apró tükör félig törött felületén, miközben az apró, fekete szemek lassanként a levegőbe röppentek és mintha egy csodálatos táncot jártak volna, körbe körbe forogtak a kicsiny fénynyalábban, abban, ami besütött a fürdőszobába. Minden egyes nap, minden egyes reggel letöröltem ezt a tükröt. Mert mindig is rajta volt a szénpor, amelyet csodának, olyan dolognak tartottam, ami lehetetlen, ami különleges. Mert miért térne vissza a por, mindig, minden áldott napfelkeltekor ugyanarra a helyre, ha a tulajdonosa nem élt volna. Mi lett volna, ha ezek az apró szemecskék, melyek a fényben forogtak, ha ezek azt jelentették volna, hogy még él a tulajdonosa, hogy ha a szemek is visszatérnak a házukhoz, a tükörhöz, akkor talán apu is vissza fog térni a saját otthonába, a saját családjához. Mert már mindenki elfelejtkezett róla. Mert meghallották a beszédet, a borzalmas és igazságtalan beszédet, és elhitték, hogy ez igaz. Mert én voltam a családban a legkisebb. Aki mindig álmodozott, aki miközben a Körzet poros utcácskáin sétált, elkalandozva gondolkodott, talán olyan dolgokról, amelyet mások lehetetlennek tartottak. Mert én soha nem hittem el igazán, hogy az édesapám, az a valaki, akit igazán szerettem, nem fog többet visszatérni. Mert én kint ültem, kezemet összekulcsoltam az asztalon, és a nagy csendben, mikor csak az óra mutatója kattogott halkan, azt vártam, hogy meghalljam a hangot. Amikor a kilincs kinyílik, amikor a ronda bányászbakancs megcsikordul, amikor apu belém rajta. Mert volt bennem valami. Egy aprócska kis fénysugár, amely beragyogta az elmémet és olyan képekkel töltötte fel, amelyekről hittem hogy igaz. Mert ez volt a remény. Mert mindig is voltak olyanok, és lesznek is, akik nem képesek feledni. Akikben még akkor is élni fog a remény, mikor másokat már régen elhagyott, amikor olyanokat gondolnak, melyeket mások lehetetlennek tartanak. Mert én szerettem az édesapámat, és elhittem, hogy vissza fog térni. Mert mindenki ledorgált engem, megmondta, hogy olyanokat gondolok, melyek nem igazak, hogy valahol egy olyan világban élek, melyben nem a valóság szerint gondolkodnak. Mert én elhittem, hogy egy nap, valahogy viszontláthatom őt, akit szeretek, és aki a szívemben és lelkemben még mindig él. Mert én voltam a családból az utolsó, akiben élt a remény, és aki lehetetleneket gondolt. Mert azt szokás mondani, hogy ha valamit igaznak gondolunk, és hiába, lehet az lehetetlen, olyan ami nem létezik, de mi még is teljes szívünkkel hiszünk benne, hisszük, hogy igazzá válhat, akkor az meg fog történni. Mert ezt régen megmondták, és én hittem, teljes tárt szívemmel hittem benne. És, ahogy ebben a percben itt állok, talán rájöhetek arra, hogy a remény, az ami az igazán éltető erő. Mert én vártam, az asztalnál, és tisztogattam a poros, összetört tükröt. Mert bennem élt a hihetetlen, mint egy apró lángocska de nem aludt ki soha. És most mondhatnám, hogy az embernek hinnie kell. Mert az életben vannak lehetetlenek. Van remény, és lehetetlen. Amely talán éppen veled történik meg.

ui: Boldog nőnapot azért minden lány olvasómnak, valamint Jennek, Jenának, Willownak, és a többieknek is. :))

Hamarosan.....

Sziasztok! Fúha, nem is tudom, mit is írjak..... az ember tényleg észre sem veszi, milyen gyorsan repül az idő. Hiszen befejeztem a Prim's Storyt, és most már úgy állunk, hogy holnap érkezik a Daughter of Hope első része, illetve prológusa, de az eléggé hosszú prológus lesz :) Izgulok? Ez eléggé enyhe kifejezés, hiszen igaz, hogy én, mint író, tudok minden egyes csavart, függővéget, jó vagy éppen rossz dolgot, de még is őszintén kíváncsi vagyok, hogy nektek hogy fog tetszeni. Mint írtam, a Daugher of Hope-ot már befejeztem, itt van előttem 278 oldallal, egy prológussal, egy epilógussal és soook sok fejezettel. S bár én már (elvileg) befejeztem Prim történetét, nektek még csak most kezdődik ez az egész...... és azt kell, hogy mondjam, tényleg iszonyúan izgulok. Hiszen sikerült megírnom egy sztorit, ráadásul két résszel, szereplők sorsát, boldogulását és életét, én pedig közben teljesen úgy vettem észre, hogy ők a mindennapjaim része lettek. Csak természetes volt, hogy itt van Prim, Harry, Katniss, Isabelle és a többiek, akik úgy is mondhatjuk mindig a legjobb pillanatban nyaggattak, hogy folytassam már a sztorijukat. Valamikor egyszerűen ránéztem valamire, és beugrott egy csavar, máskor sokat gondolkoztam rajta, majd egyszer csak megálmodtam. De a lényeg, remélem számotokra elég izgalmat fog tartogatni a Daugher of Hope..... legszívesebben elspoilerkedném nektek az egészet, de írói kötelességem, hogy nem tehetem, mindössze annyit mondok, hogy lesz köze a Kiválasztotthoz. És természetesen a Hope is nagy szerepet fog kapni...... No, és van benne valami, egy nagyon furcsa dolog, ami hirtelen jutott eszembe, és mondhatni, eléggé merész, szinte kemény ötlet. Igen, néha furcsaságok pattannak ki a fejemből, és kíváncsi vagyok, hogy ehhez mit fogtok szólni, ehhez a remélhetőleg igen furcsa fordulathoz. Meg úgy általában a sztorihoz...... várom, várom...... és eszméletlenül izgulok..... szóval ne menjetek sehova, mert holnap érkezik a történet prológusa, és utána a többi rész. Dizájn is kész, a szereplők képei is tölt, a sztori is megvan...... Szóval Hölgyeim és Uraim, készüljetek, holnap indul a Daughter of Hope, Prim történetének folytatása. Sose hagyjon el benneteket a Remény :)) 
Clove <3

Dizájnolás + utolsóutolsó

Jóestét mindenkinek! :) Mint láthatjátok éppen dizájnoltam egyet, s bár nem vagyok kész még, de kíváncsi vagyok, hogy eddig hogy tetszik nektek. A gyönyörű fejlécért egy hatalmaaas nagy köszönet jár Bridgetnek avagy Dorinénak, nagyon nagyon köszii :D Igaz még a menüvel egy kicsit dolgozom, de meglátjuk, hogy mit fogok kihozni belőle, a lényeg, hogy megpróbálom megoldani :)De ez itt az első Daughter of Hope dizi, és mint láthatjátok, már a blog neve is megváltozott: Daughter of Hope (Prim's Story 2) - re. Ja és feltettem néhány szereplő képét is, valamint még tervezek egy két dolgot. De egyszerűen képtelen vagyok elszakadni a Prim's Storytól és nem is fogok! Winter Poppy blogján láttam egy bejegyzést, amiben leírta a kedvenc komijait. No, ez nekem is nagyon megtetszett, szóval most néhányat fogtok olvasni a kedvenceim közül. Természetesen minden komment nagyon nagyon sokat jelent nekem, és köszönöm mégegyszer hogy itt voltatok, kommenteltetek és remélem ez a jövőben is így marad :)

Nos akkor:

Szia Clove! Nagyon tetszik az ötlet, a megközelítés, azt viszont tisztázni kéne, hogy hogyan változtattad meg a könyvben leírt cselekményt... Mi van a harmadik nagy mészárlással? Katnissel és Peetával? Honnan indul a történet? Mi van a Győztesek Falujával? Az anyjukkal? persze tudom hogy még csak a prológus és az első fejezet van fent, és elég nehéz lehet kifejteni ennyi dolgot, de nekem ezek nagyon hiányoztak. Különben, nagyon tetszik hogy Prim személyéből mutatod be az egészet, mert talán ő is azok közé a karakterek közé tartozik, akikből a könyvben elég keveset kaptunk, így nagyon örülök, hogy róla is nyitott valaki blogot. Ráadásul ez a valaki, nagyon jól fogalmaz, élvezet volt ezt a két rövid részt végigolvasni, komolyan. Nagyon tetszett a párbeszéd rész is, és hogy Prim ennyire hálás és felnéz a nővérére. Várom a következő fejezetet, és sszámíthatsz rám mint olvasó és mint lelkes kommentelő.:D - ezt a komit Winter Poppytól kaptam, el volt a blog legelsőőő kommentje :)

Hú, hallod, én most megéheztem... :D Jó részletesen írtad le a kajákat, nyami! Na de a lényeg: annyira várom már, hogy Prim megérkezzen a Kapitóliumba, remélem, hamarosan így lesz! Várom a folytatást. :):  - Bridget

Remény... milyen érdekes dolog. Olyan helyeken lobban fel, ahol az ember azt gondolná, hogy már rég elveszett. Például a viadalon. Nagyon tetszett, jól megcsináltad! - Sally

Clove, tudod mi tetszik nekem a legjobban ebben a történetben? Az, hogy annyira jól összeraktad Prim ártatlan, mégis erős személyiségét! Ahogy olvasom, sokszor arra eszmélek, hogy hmm igen, ez tényleg olyan, amilyennek lennie kell. :) Én mondjuk nem annyira szeretem, ha az egész fejezet leírás (most konkrétan csak erre az egyre gondolok) , de szeretem a sztorit továbbra is, természetesen :)  - Flo


Ó igen, milyen jól beleraktad ezt a reményes dolgot! Kirázott a hideeeg... :DD: - Dorine

Hűűű, hallod, én magam is szomjas lettem. :) Azért kemény körülmények közé taszítottad szegény Primet. Nem bánsz vele kesztyűs kézzel. Viszont nagyon bírom, hogy miután vagy 4-5 egymástól független és hasonlóan kreatív Aréna után tudtál egy még újabb, még hasonlóan kreatív Arénát hozni Te is. Gratulálok! És én is várom a folytatást - Ancsi 


Mit kell mondjak, Isabelle ezzel a megmozdulásával a kedvenc karakteremmé nőtte ki magát. Ritka (különösen egy E/1-ben írt történetben), hogy nem a főszereplő a kedvenc karakterem, hiszen vele tudok legjobban azonosulni. De ez nagyon tetszett. Nem gondoltam volna Isabelle-ről, hogy ilyen... bátor. Nem mintha gyáva nyúlnak tartottam volna, de azért ez mégis meglepett. Az rendben van, hogy tud harcolni - hivatásos körzetből van. Az oké, hogy jószívű - mindenhol lehetnek kivételek. Még az is elmegy, hogy okos - különleges tehetség. De hogy emellett még szókimondó bátorsággal is megáldotta a sors, az azért már több, mint igazságtalan. Bírom az ilyen karaktereket. Johannát is szerettem. És igen, Isabelle a kedvencem ebből a sztoriból. Jó rész volt, tetszett :) - Sally


Jézusom mi a jó Isten lesz itt?? (Hirtelen milyen vallásos lettem xD - Vivi


Vártam, hogy felpattannak a medvére és elvágtatnak a messzeségbe, mint az Arany iránytűben... de beszéljünk inkább a történetről :D Klassz rész volt, végre kapnak valami ajándékot :) Remélem Katniss mellékel valami bíztató tanácsot- például hogy lovagolhattak volna a medvén... na jó befejeztem :D - Vivi


Elérted, hogy a részt szinte végig röhögjem. Most elképzeltem, ahogy Harry énekel és komolyan sírtam a röhögéstől! Még a székről is lefordultam! Igaz, hogy az arénában vannak sikerült vicces és viszonylag nyugis részt hoznod. Siess a kövivel, mert még kiváncsibbabb vagyok, ha van ilyen szó.- Reni Everdeen


Hát nem lehet letörölni a vigyort az arcomról. Annyira szuper fantasztikus király izgalmas és sorolhatnám még milyen rész volt. Erre sosem gondoltam volna, hogy Prim szerelmes lesz... Harry-be!:D Jajj de várom már a következő részt.(: De örülök nekik.:D - Lejla


Nem hiszem el! De komolyan! Fantasztikus lett! Nem találok szavakat! Nagyon várom a második évadot! Úristen! Komolyan nem hiszem el!! <3 <3 <3 Puszi: Vivi :) . Vivien Brumán

Clove, annyira gratulálok!!:)) Nagyon jó befejezés lett, és habár tudtam róla, azért vártam, hogy na most ezt hogy is oldod meg. De nem erről akarok leginkább írni, hanem arról, ami eszembe jutott rögtön azután, hogy elolvastam az utolsó szót. Nagyon durva, hogy ennyire fiatalon mennyire kitartóan és jól vezetted ezt a történetet, és sosem hoztál "rosszabb" részt. Egy TEHETSÉG vagy, hallod?:)) Nagyon várom, hogy mit hozol ki a Daughter of Hope-ból, de azt hiszem fogsz még meglepetéseket okozni ;) - Flo 

hát szóval ez volt itt a Prim's Story és visszaemlékezve néhány kommentje. Mindenkinek köszönök mindent, nagyon nagyon (és ismét) 
Hamarosan pedig indul a Daughter of Hope :))
Jóéjt minden olvasómnak, sok THGs álmot :D

Daughter of Hope

Hölgyeim is Uraim, hivatalosan is bejelentem, hogy a mai napon, 2014 február 26án 19:54kor befejeztem a Daughter of Hope utolsó fejezetét!!!! Egyszerűen még mindig a sokk hatása alatt vagyok, hogy igaz a blogon itt kezdődik, de én nekem sikerült megalkotnom a történet folytatását, méghozzá 282 oldallal! Igaz, hogy november óta írom, s még az epilógus nincsen kész, de még is nagyo nagyon örülök és nagyon nagyon izgulok is. Mert hogy itt viszont hamarosan kezdődni fog a második rész, és így, hogy már minden csavart tudok, remélem nektek is tetszeni fog. Nem is húzom tovább a szót, csak ennyit jelentettem volna be.... te jó ég........ :))
May the odds be ever in you favor! ;)
C,<3

Ready

Sziasztok, mint ígértem itt vagyok, bár kissé későn, de meghoztam nektek néhány dolgot. Meg kell mondjam nagyon, de nagyon izgulok a Daughter of Hope miatt, hogy is fog nektek tetszeni. Írása javában áll most is, én pedig azt hiszem, eljött az idő, hogy bejelentsem, a hivatalos kezdési időpontot. Amikor elindul a Prim's Story második évada, újabb (remélem) érdekes dolgokkal. Szóval Hölgyem és Uraim. Daughter of Hope kezdési időpont:

                         2014. március 8 (szombat)

Mit nem mondjak, én már baromira izgulok. Éééés, ezáltal hoztam nektek egy posztert, ami a Daughter of Hope első hivatalos :) poszterének tekinthető, s nem tudom, mennyire jó, mivel csak most gyakorlom a képszerkesztést, de életem első ilyen jellegű szerkesztett képe. Remélem mindenkinek tetszeni fog: