Prológus

Nos, Hölgyeim és Uraim, ehhez is elérkeztünk. Íme, megérkezett a Daughter of Hope prológusa, ami nagyon érdekes volt számomra. Egyrészt életemben először írtam múlt időben, ugyanis ez kissé visszaemlékezés. Na de többet nem spoilerkedek el belőle :) Itt van, kezdődik a Prim's Story második évada, a Daugher of Hope. Nos, akkor go! :)
Clove <3
                                                                                                                

Lassan nyitottam ki a csapunkat, a kezemmel erősen de még is kissé szelíden nyomtam le a kallantyút, amely több éven, több télen és tavaszon át szolgáltatta számunkra a vizet. Amelybe anya megmosta a kezét a főzés után és amiben sokat mosakodtunk, már eléggé régóta. Nem szerettem volna, ha ebben a pillanatban, ebben a különleges, de még is életem talán legszomorúbb pillanatában meglátnának. Tudtam, hogy ha anyu, vagy talán Katniss belépne, megkérdezné tőlem, hogy miért állok itt, mit csinálok idebent ebben a piciny és szürke helységben, mely ablakán csak egy apró fénynyaláb szűrődött be éppen hogy megvilágítva a kezemben tartott, sárga színű rongyot. És tudtam,  hogy ha elmondanám nekik, akkor talán a félelem érzése öntené el őket, esetleg a bánat hulláma, mely mint a hatalmas nagy óceán terítené be a szívűket, mely éppen csak megnyugodott eddig. Tudtam, hogy nem tetszene nekik amit teszek, hogy még mindig itt vagyok, és nem felejtettem el azt, amelyet talán már régen el kellett volna felejtenem. Amikor a fekete ruhámban lépkedtem a nővérem mellett a Törvényszék hatalmas és félelemet keltő épületében, amelyben úgy éreztem magam mint egy aprócska homokszem, amelyet elnyel a föld. Vagy amikor egy öltönybe öltözött, idős férfi, kinek a ráncai barázdálták arcát, amikor ő közölte velünk, hogy egyedül maradtunk. Hogy Katniss, a nővérem lesz innentől  a család feje, az aki segít ellátni bennünket. Amikor közölték, hogy már nincsen közöttünk, hogy valahol a föld mélyén, a hatalmas nagy mélység gyomra mostantól az otthona, hogy ettől a pillanattól kezdve ne várjuk, hogy hazatér, hogy dalol a madaraknak és kinyitja a bejárati ajtót, mely egy aprócskát nyikordul akkor, és meghalljuk a cipője csoszogását. Hogy már nincsen itt. A bánat hirtelen összeszorította a torkomat, ahogyan a ronda, sárga rongyot a meleg víz alá tartottam, miközben éreztem, hogy a langyos cseppek lágyan futnak végig a kezemen, hogy beáztassák a törlőkendőt, mely eddig csak száraz és durva tapintású volt. Nem hittem el, hogy már nincsen itt, nem volt hajlandó a szívem és talán a lelkem befogadni, hogy mostantól soha többet nem láthatjuk és nem beszélhetünk vele. Ha esetleg megkérdeztem a nővéremtől, mi van, ha nem halt meg,

eltűnt, vagy elfogták, mindig letorkolt engem. Katniss nagyon szeretett, de ezt sohasem engedte meg. Nem engedte, hogy a gondolataim vakvágányokra tévedjenek, hogy olyasmit gondoljak, ami teljességgel hihetetlen és lehetetlen dolog. Óvatosan csavartam ki a kendőt, majd lassan az ujjaim közé fogtam. A nővérem mindig is szeretett, és soha nem kiabált rám, de ha esetleg kimondtam, mi van, hogy ha csak eltűnt, akkor volt az az alkalom, mikor eltört nála a mécses. Mert soha többet nem jön vissza. Prim, értsd meg, nem jön vissza. Éreztem, ahogy lenyelem a torkomból felgyülemlő gombócot, miközben óvatosan magam elé vettem a tükröt. Ez az egyetlen tükör amit valaha a lakásunkban tartottunk, és amelyet megengedhettünk magunknak, hogy megvegyük. Minden reggel, ha beléptem ide, itt találtam őt, amint halkan dudorászva súrolta le az arcáról a fehér színű érdekes habot, miközben néha néha az én, vagy a nővérem arcára is kent belőle. Mindig ebben a tükörben borotválkozott, és mindig is, amikor elment a munkába, le abba a bányába, arra a helyre, ami később talán a gyilkosa lett, mindig szállt a tükörre egy kis szénpor, mindig, minden egyes reggel, és még most is. Rajta van az a fekete színű, halvány réteg, melyet talán nem lehet lemosni onnan igazán. Lassan kicsavartam a rongyomat, miközben óvatosan a tükörhöz emeltem. Anya és a nővérem már nagyon nagyok voltak, olyanok,  akik tudják, hogy mi az igazság a világban és soha nem gondolkodtak olyant, ami lehetetlen. Ami talán valahol, egy másik dimenzióban létezett, és olyant, amit én gondoltam. Óvatosan szántottam végig a sárga szivaccsal az apró tükör félig törött felületén, miközben az apró, fekete szemek lassanként a levegőbe röppentek és mintha egy csodálatos táncot jártak volna, körbe körbe forogtak a kicsiny fénynyalábban, abban, ami besütött a fürdőszobába. Minden egyes nap, minden egyes reggel letöröltem ezt a tükröt. Mert mindig is rajta volt a szénpor, amelyet csodának, olyan dolognak tartottam, ami lehetetlen, ami különleges. Mert miért térne vissza a por, mindig, minden áldott napfelkeltekor ugyanarra a helyre, ha a tulajdonosa nem élt volna. Mi lett volna, ha ezek az apró szemecskék, melyek a fényben forogtak, ha ezek azt jelentették volna, hogy még él a tulajdonosa, hogy ha a szemek is visszatérnak a házukhoz, a tükörhöz, akkor talán apu is vissza fog térni a saját otthonába, a saját családjához. Mert már mindenki elfelejtkezett róla. Mert meghallották a beszédet, a borzalmas és igazságtalan beszédet, és elhitték, hogy ez igaz. Mert én voltam a családban a legkisebb. Aki mindig álmodozott, aki miközben a Körzet poros utcácskáin sétált, elkalandozva gondolkodott, talán olyan dolgokról, amelyet mások lehetetlennek tartottak. Mert én soha nem hittem el igazán, hogy az édesapám, az a valaki, akit igazán szerettem, nem fog többet visszatérni. Mert én kint ültem, kezemet összekulcsoltam az asztalon, és a nagy csendben, mikor csak az óra mutatója kattogott halkan, azt vártam, hogy meghalljam a hangot. Amikor a kilincs kinyílik, amikor a ronda bányászbakancs megcsikordul, amikor apu belém rajta. Mert volt bennem valami. Egy aprócska kis fénysugár, amely beragyogta az elmémet és olyan képekkel töltötte fel, amelyekről hittem hogy igaz. Mert ez volt a remény. Mert mindig is voltak olyanok, és lesznek is, akik nem képesek feledni. Akikben még akkor is élni fog a remény, mikor másokat már régen elhagyott, amikor olyanokat gondolnak, melyeket mások lehetetlennek tartanak. Mert én szerettem az édesapámat, és elhittem, hogy vissza fog térni. Mert mindenki ledorgált engem, megmondta, hogy olyanokat gondolok, melyek nem igazak, hogy valahol egy olyan világban élek, melyben nem a valóság szerint gondolkodnak. Mert én elhittem, hogy egy nap, valahogy viszontláthatom őt, akit szeretek, és aki a szívemben és lelkemben még mindig él. Mert én voltam a családból az utolsó, akiben élt a remény, és aki lehetetleneket gondolt. Mert azt szokás mondani, hogy ha valamit igaznak gondolunk, és hiába, lehet az lehetetlen, olyan ami nem létezik, de mi még is teljes szívünkkel hiszünk benne, hisszük, hogy igazzá válhat, akkor az meg fog történni. Mert ezt régen megmondták, és én hittem, teljes tárt szívemmel hittem benne. És, ahogy ebben a percben itt állok, talán rájöhetek arra, hogy a remény, az ami az igazán éltető erő. Mert én vártam, az asztalnál, és tisztogattam a poros, összetört tükröt. Mert bennem élt a hihetetlen, mint egy apró lángocska de nem aludt ki soha. És most mondhatnám, hogy az embernek hinnie kell. Mert az életben vannak lehetetlenek. Van remény, és lehetetlen. Amely talán éppen veled történik meg.

ui: Boldog nőnapot azért minden lány olvasómnak, valamint Jennek, Jenának, Willownak, és a többieknek is. :))