1. fejezet I.

Hát ehhez is elérkeztünk, íme a Daughter of Hope legelső fejezete. Eddig még csak a prológus volt, ezért döntöttem úgy, hogy két nap múlva hozom az új részt. Ezentúl három naponta fognak érkezni, de remélem, hogy ez a fejezet is tetszeni fog :) Nem a cselekmény, inkább a gondolat a sok benne...... de nem is húzom tovább a szót, jó olvasást :)
C. <3
                                                                                                           

Érzem, ahogy a mellkasom lassan megemelkedik, majd lassan lesüllyed, mintha az ereimbe ólmot vezettek volna be, mely most ott csörgedezik benne, és átjárja azt. De az ólom, ez a kemény, és ellenálló fém is képes megolvadni, ha eléggé igyekszünk, és hisszük hogy menni fog. És az életben is ugyanígy van. Mert valahol, az ember elméjének eldugott zugában van egy érzés, egyetlen egy, egy olyan éltető érzés, amely képes legyőzni, még magát a halált is. És ez a remény érzése. Érzem, ahogyan a szó, az a szó mellyel az édesapámat szólítottam meg szinte megdermed a levegőben, mint annak idején, azon a csodálatos napon, amikor kihúzták, és kimondták Primrose Everdeen nevét, a hatalmas nagy színpadon. Mintha minden, ami eddig itt volt elszállna, és a helyét egy másik, és igan furcsa érzés venné át. Ismét a remény. A remény. Hirtelen egy lépést teszek előre, miközben érzem, hogy a talpam alatt megreccsen a szoba, ki tudja, talán hetvenöt éves gerendája. Érzem, hogy a szívem olyan erősen dobog, mint még talán soha, ahogy egyre közelebbről és közelebbről látom meg ezt az alakot. Nem tudom, hogy ez, ami itt most történik igaz e, nem csak egy szerencsétlen és bolond álom, mely szeretefoszlik, abban a pillanatban míg még kiderülne, mi az igaz. Ha ez, csak egy lehetetlen lenne. Mert ez, egy lehetetlen. Nem állhat itt előttem, az a személy, akiről elmondták, hogy nem él többet, hogy már nincsen ezen a világon, hogy mi, a család felejtsük el. Nem találkozhatok azzal, aki már talán köddé is foszlott. Ami lehetetlen. De hirtelen érzem, mintha valami erős kéz teljes erejéből megcsapná az arcomat, mintha valami belső indulat észhez akarna téríteni engem. Mert én voltam, aki mindig, mindig is hittem. Mert én hiszek a lehetetlenben. Primrose Everdeen hisz. És amint ez a gondolat teljes egészében végigjárja az agyamat, és feltölti, színtiszta igazsággal, ekkor mondom ki lassan, és újra a szót, melyet ki tudja, mióta ki szerettem volna mondani. Hiszünk a lehetetlenekben.

-      Apa! – jön ki a torkomból egy kiáltás, egy szó, mely ne üresen cseng. Hanem tele van érzelemmel. Szeretettel, boldogsággal, szomorúsággal, és a mi a legfontosabb, tele van reménnyel. Hirtelen érzem, ahogyan a kezem és a lábam egyszerre remegni, kezd és a szívem egyre gyorsabban és gyorsabban dobog. Primrose Everdeen hisz. A torkom kiszárad, és a homlokomon érzem, amint lassan peregni kezd az izzadság. Ez nem egy álom, nem csak egy ábránd, ami talán soha nem történhet meg velem. Hiszek benne. Hiszek! És ekkor hirtelen látom, ahogy az alak lassan megfordul. Mintha a szó, a kiáltás késztette volna tettre, és mintha ez a szó, egy sarkallt volna engem is arra, hogy ismét feléledjen bennem a remény. Hiszem, hogy ez itt az én édesapám Aki itt áll előttem, akinek a nevét mondtam, aki nem halt meg. Hiszem, hogy ő nem halt meg. És ekkor hirtelen egy szakadt sóhaj, talán kiáltás jön ki a torkomon, miközben érzem, hogy a szívem mintha eddig ólomból lett volna, de most hirtelen kezd olvadni. Megolvadni az ólom. És ekkor történik. Talán élhetnék több ezer évig, átvészelhetnék sok terhes évet, sok éven át történhetnének velem rossz dolgok. De viszont mindig lesz egy. Egyetlen egy, amit soha nem fogok elfelejteni, amit talán egy téli estén fel fogok idézni  az unokáimnak, amit pontosan tudok, hiába telik az idő. Amikor a sors, legelőször mutatta meg nekem, hogy létezik az életben lehetetlen.

-      Amikor meglátom az apám arcát, akit már több éve nem láttam, akit viszont soha de soha nem lehetett elfelejteni. Amikor a szívem  megmondja nekem, hogy az, ami ebben a pillanatban történik igaz, minden percében és minden egyes mozzanatában színtiszta igazság. Amikor meglátom a szürke szemeket, és meghallom azt a hangot, mely mindig lágyan és szépen csengett, amelyre még a csodálatos fecsegőposzáták is abbahagyták az éneklést. Amikor a lábam, mintha életre keltették volna, hirtelen megindul előre, és amikor a szívem lassan, kezdi eljuttatni az elmémbe, hogy ez igaz. Hogy ne lehet egy kósza álom, egy gondolat. Mert ha látsz valakit, és ha ő is lát téged, hogy ha érzed, teljesen érzed, hogy itt van, és tudod, hogy a neveden szólít. Mikor az ólom lassan kezd olvadozni, az elme, mely eddig nem hitt, lassan elhiszi, hogy talán létezik. Mikor ez az ember, akit talán a szíved mélyén halottnak hittél, most a nevedet mondja, és lassan feléd közeledik. Amikor már semmi a világon nem tiltakozhat az ellen, ami igaz, és amikor már az ereidben is a remény, amelynek talán csak a szikrája égett benned, most erőre kap, és átárasztja mindenedet. Amikor az az ember megölel téged, amikor érzed, hogy itt van melletted és teljes erejéből átölel. Mikor érzed az illatot, melyet régebben a lakásodba a szél hordozott, az a szén és talán fahéj keveréke, melyről tudod, hogy csak is egy embernek van ilyen illata. És amikor az arcodon végiggördül az első könnycsepp, mely igazi, forró, mikor az a bizonyos ólom már teljesen megolvad. Amikor hirtelen még abban az emberben is feltündökölne a halvány sugár, aki soha ne mert, és nem akart remélni, mikor még talán az igazi jeges szív is felolvadna. Mert minden lehetetlen megtörténik valamikor. Mert mikor rájössz arra, hogy amit talán sok éven át reméltél, amit elhittél és epekedtél érte, az létezik, nem csak egy hiú ábránd volt. Mert léteznek lehetetlenek, csak hinni kell benne. Hinni, remélni és kinyitni a szívedet, hogy megtudd, létezik. Mert több éven át, ezért reméltem, ezt akartam és most itt áll előttem, mintha bizonyítani akarná, hogy igen is itt van, és létezik. Mert mindenért meg kell szenvedni. És vajon hány ezer könnycsepp gördült végig az arcomon, hány fájdalmat kellett átélnem, és meddig kellett remélnem, amíg ez megtörténik. Mert most már nem csak egy bolondság, amiért a nővérem leszid engem. Hanem érzem, és most már tudom, hogy létezik. Itt van, az apám. Primrose Everdeen édesapja ne halt meg. Hanem él. Él és itt áll előttem. Én pedig elhiszem.