27. fejezet II.

Te jó ég! Hát ehhez is elérkeztük. Hiába próbáltam húzni-halasztani a dolgot, még is itt vagyunk, elérkeztünk ehhez a nagy fejezethez. A 3.Nagy Mészárlás, a Prim's Story utolsó Arénás fejezetéhez. Sose gondoltam volna, hogy eljutunk ide, pedig már jó ideje, szinte fél éve megy a blog. De most hivatalosan is 2014 január 30-án véget ér az Aréna. Gondoljatok bele egy kicsit, hogy mennyi mindenen ment át Prim, és mi is. Mennyin komment és pipa érkezett, hoztam fejezetet boldogan, szomorúan, izgatottan. Ti pedig itt voltatok, kommenteltetek, és vártátok a következő fejezetet, aminek nagyon, de nagyon örülök. Volt itt fecsegőposzáta, Harry kimenekítés, nagy harc Phoebe-vel, Gong előtti pillanatok.... és remélem, hogy nem csak én izgultam végig az Arénát Primmel. Remélem mindenkinek tetszettek a fejezetek, az események, és vártátok már az újakat. És, hát igen, most pedig itt vagyunk, az utolsó Arénás fejezetnél, ami mellesleg nagyon hosszú terjedelmű, szinte egy egész nagy fejezetet kitesz, és igen fontos. Már a sztori elején tudtam, hogy ezt akarom, de őszintén kíváncsi vagyok, hogy Ti mit szóltok hozzá. És arra is kíváncsi lennék, hogy úgy általában, hogy tetszett az Aréna, az események és a végkifejlet. Mert remélem fenn fog maradni még egy két kérdés a végére. Szóval, hát Hölgyeim és Uraim itt van, a Primstory utolsó Arénás fejezete. Ja, és mielőtt elkezdenétek olvasni, aki szeretne visszamehet a 3. fejezet I. részéhez. Van ott egy mondat, ami nagyon fontos lesz itt is. Köszönöm, hogy végigkísértétek az Arénát velem, és Primmel együtt. Nagyon köszönöm <3 
És most utoljára írom egy Arénás fejezethez: Soha ne hagyjon el a remény! C. <3
                                                                                                                       
 A fiú. Akit talán az Aratáson láttam a legelőször. Amikor a színpadra szólították, először a félelmet láttam meg benne, és kék szemeiben. A hatalmas kék szemeiben, amik mindig, és mindenkor tükrözték az igazságot. Amelyekből már folyt talán ezer könnycsepp, amelyek ki tudja mennyi kínon és fájdalmon, mennyi éhínségen mentek keresztül. Amik valaha ragyogtak, amikkel valaha az emberekre nézett, rám is nézett, és én mindig is elgondolkodtam rajta, hogy talán milyen színűek is lehetnek igazán. Talán a tenger kékségében ragyoghatnak, vagy esetleg az ég csodálatos színéhez hasonlítanak. A fiú. A vöröses hajú, szeplős, mosolygós fiú. Akinek megfogtam a kezét a szekeren. Akit kiszabadítottam. Akinek az ölében pihent a fejem, miközben elájultam, aki segített nekem felállni a sáros földről. Ő, aki a reményről beszélt nekem, aki elhitte, hogy létezik a remény. Ez a fiú hanyatlott le előttem a földre. Holtan? Holtan? A levegő szinte vibrál a feszültségtől, amely megrázta a Körzettársamat, s a kis doboz, melyben a halálos áram volt még ott hever a földön, kicsin és ártatlanul. Hirtelen érzem, ahogy a gyomrom összezsugorodik, majd a gombóc a torkomban, mintha űr nagyságura tágulna. Meghalt. Harry Black meghalt! És ekkor hirtelen kiszakad belőlem minden. Mintha valaha a lelkem mélye egyik rejtett zugába száműztem volna őket, most kiszakadnak.

- Harry! Harry! – üvöltök teljes erőből miközben a földre vetem magam. A térdem erősen ütődik a földhöz, de a fájdalom nem ebben van. Mintha valaki erősen szorongatná a torkomat, mintha valaki egy darabot kiszakított belőlem, melynek még most is ott van a helye és vérzik, erősen vérzik. A könnyek mintha zápor lenne, kezdenek hullani a szememből, de már tudom, hogy ez nem sírás. Meghalt! Itt esett előttem össze holtan a fiú, aki a Körzettársam volt. Aki megszorította a kezem a kocsin, akivel annyi mindenen átmentünk aki… aki…. Hirtelen teljes erőmből felüvöltök, miközben érzem a sós könnyeket az arcomon. Nem sírok. Ez nem az. Hanem hisztizem. A kezemmel teljes erővel kezdem ütni a földet, miközben rekedt és remegő hangon kiabálom a fiú nevét. Szinte érzem, amikor megszorította a kezem. Nem akarom. Miért? A könnyek leperegnek az arcomon, és átáztatják a ruhámat.

- Harry! – üvöltök fel, miközben a fülem az ajka felé emelem, és egészen közelről hallgatom, hátha meghallok valamit, valami kis jelet, ami azt mutatná, hogy nem halt meg az áramtól. Semmi. Harry Black nem lélegzik. Amikor megláttam a szemeit a szimuláció után, itt az Arénában. Érzem, ahogy a fejem lekókad, és hallom, ahogy eszembe jut, amikor a fiú halkan nyugtatott engem. Ez nem lehet! Ez nem létezik! Alig látok valamit a könnytengerből, miközben megmarkolom Harry kezét, amely most már olyan, mint a jégcsap.

- Miért? Miért csinálják? – nézek fel az égre. Hagyják abba! Könyörgöm, hagyják abba! Egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Tessék Prim győztél? Nem ezt akartad? Itt vagy a Viadal végén, és már mindenki meghalt, teljesen egyedül vagy és néhány másodperc múlva bejelentik, hogy a 3. Nagy Mészárlás győztese Primrose Everdeen? Nem erre vártál már mióta? Nem? Hanem? Én győzni szerettem volna, de nem tudtam, hogy mi lesz. Hogy itt lesz előttem egy fiú, akinek most már csukott szemei vannak, és a keze, mint a jégtömb. Hirtelen úgy érzem, mintha valami erősen kezdené kaparni a mellkasomat és nem akarna engedi. Itt esett össze előttem. Hirtelen eszembe jut, mi lett volna, ha mondjuk egy nagy és vérmes fiú esett volna el mellettem. Egy nagydarab valaki, aki csak rideg, aki lehetett a Körzettársam, de nem segített. De Harry Black más… Miért gondolom ezt? Nem akarok. Nem akarok győzni. Nem akarom, hogy Harry Black meghaljon! Miért csinálják ezt?  Teljes erőmből felpofozom hirtelen a fiút, hátha használ neki. Érzem, ahogy az ujjaim hirtelen bizseregni kezdenek, miközben a torkom majd kiszakad a hangos üvöltéstől, s a hangom nem egyáltalán hasonlít Primrose Everdeenre.  Nem akarok győzni. Nem! Így nem!  Harry nem halhat meg! Nem akarom őt holtan látni. Mintha a nővéremre gondolnék. És anyura. Mit tett Katniss, amikor Ruta esett össze? Átsegítette a halálba, csak fogta a kezét, és énekelt neki, várta, amíg eltávozik a világból. Neki is ugyanúgy fájhatott mint ez nekem? De miért érzem úgy, hogy ennél rosszabbat, ennél nagyobb fájdalmat még nem éreztem életemben, talán csak akkor amikor megtudtam, hogy apu meghalt. A könnyek marják a szemem, teljes erőből üvöltök és sírok, s úgy érzem, itt helyben képes lenne beszakadni alattam a föld. De ezt én nem hiszem el, nem akarom, hogy igaz legyen, A fiú, aki megfogta a kezem, aki valaha félve nézett engem, nincsen többé. Nincsen többé Harry Black. Hirtelen ismét felkiáltok és fájdalmasan a földre hanyatlok. Nem! Nem lehet! De ekkor hirtelen megjelenik az elmémben valaki, valaki, aki valaha megbízott engem egy tanáccsal. Anyu. Amikor elbúcsúztam tőle, amikor erősen megszorítottam a vállát, és úgy öleltem meg, mintha soha nem térnék haza. Ő mondott nekem valamit. Egy mondatot, amely hirtelen felfénylik az elmémben. Amit talán valaha megjegyeztem. Megjegyeztem. Prim, az Arénában se feledd, hogy te gyógyító vagy! Primrose Everdeen, te képes vagy gyógyítani! Gyógyító vagy. Hirtelen remegve nézek fel a könnyfátyol alól, miközben remegve közelebb csúszom a fiúhoz. Nem akarom, hogy meghaljon! Hirtelen valahol a lelkemben, nem tudom pontosan hol, de egy furcsa érzés kezd bizseregni. Gyógyító vagy. Nem érdekelnek a hülye Játékmesterek, nem érdekel Seneca Crane sem és a nézők sem, akik szeretik a drámát. A könnyeim nem apadnak el, de hirtelen abbahagyom az kiáltást, ahogy Harry mellkasára helyezem a kezem. Gyógyító vagy! Gyerünk! Hirtelen erősen megnyomom a fiú mellkasát a szíve tájékán, miközben egy könnycseppem a fejére hullik. Primrose Everdeen már csinált ilyet. Már tud, mert megtanulta, mert az édesanyja valamikor megtanította neki, hátha az életben még hasznát veszi.  Az elmémben előjön a fiú, amint fürkésző tekintettel rám néz. Egy kettő, három. Remegve nyomkodom a szíve tájékán, miközben imádkozom. Imádkozom Istenhez, hogy segítsen meg, hogy adja az erejét ebbe az egészbe, és imádkozom, hogy nehogy elrontsak valamit. Mert Phoebe, Carlos, de még Sarah is meghalhat. De Harry Black ne haljon meg!

- Harry! Harry! – kiáltom, de érzem, hogy a hangom remeg. Mintha most is üvölteni akarnék. Ráüvölteni a Játékmesterekre, és a hülye Kapitóliumiakra. Gyerünk már. Huszadjára nyomom meg a szíve tájékán, miközben ismét a nevét üvöltöm. Harry! Félek, hogy már nem tudok segíteni rajta. Félek, hogy mi lesz akkor, ha már nem lélegzik és meghalt, Huszonöt. Gyerünk! Érzem, ahogy a görcs összerántja a gyomromat egy pillanatra. Gyógyító vagy! Az vagy Primrose Everdeen. És újra tudod éleszteni őt.

- Harry! – kiáltom, miközben óvatosan megütögetem az arcát. Tudod, hogy kell. Érzem, hogy az erőm majdnem elhagy, amikor rájövök, mi van, ha késő van. Késő. Sosincsen késő. A remény erősebb a félelemnél. A remény nem ismer határokat. A remény? Az nem ismer határokat? Érzem, hogy a torkomban

hatalmas gombóc kezd növekedni, amikor hirtelen meghallok valamit. Valamit. Harry köhögését. Érezni kezdem, ahogy a mellkasa lassan emelkedni és süllyedni kezd, ő pedig teljes erőből felköhög. Él! Primrose Everdeen újraélesztette Harryt. Érzem, ahogy a szememből ismét legördül egy könnycsepp, és végigfolyik a földön. A szívem olyan hevesen kezd el dobogni, mint egy nagy harang, és a gyomrom ismét görcsölni kezd. Mintha valami lenne benne. Valami, ami eddig, az Aratás óta ütögette…

- Harry! – lihegek, és teljes erőmből megmarkolom a fiú kezét, ahogy lassan leguggolok. Érzem, hogy hideg, szinte, mint egy jégtömb, de hallom a lélegzését! Lélegzik! Életben van! Újra élesztettem Harryt, nem halt meg. A fiú, aki segített nekem, aki a kezemet fogta, aki kérte, hogy öljem meg. Itt van előttem, és él. Él! Hirtelen meglátom, ahogy a szempillája lassan megrebben, és óvatosan kinyitja a szemét. Mintha a tenger és a csodálatos ég keveredne ebben a szemben, aki lassan pislogva próbálja felfedezni a világot, és rájönni arra, hogy mi történt. A fiú, akivel az Aratáson találkoztam először. Akin megláttam a szegénység jeleit,ami óta fáj a gyomrom. Az Aratás óta történik ez? Érzem, ahogy a torkom kiszáradt és hasogat a fejem. Itt üvöltöttem. Féltem, sőt egyenesen rettegtem és üvöltöttem, olyan voltam, mint még sohasem, mintha ebben a néhány percben egy teljesen más emberré változtam volna át. De miért? Miért viselkedtem így?

- Prim? – hallom meg a hangját, amely kissé rekedt és kissé gyenge. Mintha energiát, és nyugalmat szabadítana fel bennem, mintha a gyomromból érkezne valami üzenet, amely kiül az arcomra. Halványan elmosolyodom, de még mindig sírok. A feszültségtől, a félelemtől, amely eddig emésztett engem.

- Harry! Élsz! Istenem élsz! – sóhajtok egy hatalmasat, és teljes erőből megmarkolom a kezét, és a két kezem közé veszem. Él!

- Prim….. – kezdi a fiú, miközben megemeli a kezét, majd leejti és a kék szemével csodálkozva pislog fel rám. Mintha a szíve erősen verne. Mintha a kezén át érezném, ahogy a szíve dobog, és ahogy figyel engem semmit nem tudok leolvasni a tekintetéből. Mintha valaki babrálna a gyomrommal. Mintha valami lenne benne, illetve….

- Prim! Te……. Miért csináltad ezt? – hallom meg a fiú hangját, ahogy egy pillanatra felnyög. Miért tettem ezt?

- Én…. – kezdem, de a hangom megcsuklik.

- Engem nem érdekelnek a Játékmesterek. Nem érdekel a Kapitólium, sem az elnök, akik azt várják, hogy valamelyikünk megőrül. Mert én nem akarok így győzni. Nem akarok győztes lenni, aki egyedül van, rettegésben, és akinek a szeme előtt halt meg a Körzettársa… én nem lennélek képes téged így látni….. mert… mert…. – fejezem be halkan, amikor hirtelen a szívem olyan erősen kezd el dobogni, hogy megijedek. Nem akarlak így látni. Nem érdekel az elnök. Micsoda? Hirtelen a fejemben felrémlik valami.

- Tudtam, mi van a ládában. Prim az egyikőnk lehet a győztes. Neked ott a nővéred, az anyukád. Ők segítenek. De én…. Én nem merek… nem akarok győztes lenni, mert nem látnám ezt. Már az Aratástól kezdve rettegtem. Mert én… én… te… én… ez így.. - kezdi a fiú, de látom rajta, hogy hirtelen az arca kipirul, és olyan erősen dobog a szíve, mintha egy percen belül legalább százat ütne. Nem érdekel az elnök. A Játékmesterek. A hülye Seneca Crane, aki akkor is ezt akarja. De nem kaphatja meg. Érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni. Nem kaphatja meg. És ekkor hirtelen rájövök valamire. Valami, amely az Aratás pillanatától kezdve a fejemben motoszkál, ami nem hagy nyugodni. És ez történt. Hirtelen megjelenik nekem a nővérem, aki vigyorogva és vadul magyaráz nekem valamit, és én, aki kinevettem, s annak idején hülyeségnek és értelmetlenségnek tartottam, amit beszél. Az Aratás elején. Amikor Harry Black fellépett az emelvényre. Amikor megláttam a testvérét, és azt hittem, hogy ő a barátnője, amikor először jelentkeztek a gyomorgörcsök. Amikor megszorítottam a kezét, és ő sem tolta el, amikor hirtelen boldog lettem, majd szomorú. Amikor a Körzettársamra gondoltam, és zavart, hogy mit gondol rólam. Amikor úgy döntöttem, hogy kiszabadítom, és nem, hagyhattam volna ennyiben az egészet, de én elmentem és kiszabadítottam, majdnem megöltek a Hivatásosak, s talán hülyeség volt, de valami még is arra ösztönzött, hogy ezt megtegyem. Amikor boldogan nevettem vele, mintha a gyomromon keresztül boldogság áramlott volna keresztül. És amikor beszélgettem vele a reményről, amikor az Arénában először akartam összetörni, mert meg akart halni. És az előbb, amikor hisztérikus sipítással próbáltam feléleszteni, és nem akartam egyedül maradni. Nem akartam elveszteni őt. Ahhoz hasonlítottam a helyzetet, amikor megtudtam, hogy apu meghalt, a fájdalmam olyan erős volt itt most, mint annak idején. Csak apuval, a közeli családtagommal, csak vele éreztem még ilyen fájdalmat, egészen idáig.  Látom, ahogy a fiú engem bámul, és kék szemeiben, mintha egy szikra lángja gyúlna. Megjelenik előttem Katniss, aki lehajtott fejjel és dühösen bámul rám. Mintha azt akarná mondani, hogy bolond vagyok. Bolond és lassú. A szívem erősen dobog. Egy lapra vettem Harryt apuval, azzal az emberrel, akit az életben talán legjobban szerttem. Újra élesztettem őt. Én… én féltettem, és nem akartam, hogy meghaljon. A gyomrom. A gyomrom, mintha valami ütné belülről. Egyszer boldog voltam másszor nem. Néha bizsergés futott végig rajtam. Néha gondoltam a Körzettársamra. Nem néha. Ami a gyomromban volt. Az nem ütögetés volt. Hanem csapkodás. A gyomromban… a gyomromban és ekkor megijedek is ismét elönt a sírás hulláma. Lepkék voltak a gyomromban. Én Harryt más lapra vettem, mint Sarahékat, mint egy szimpla szövetségest, vagy barátot. Mintha több lett volna. És ekkor a szívem erősen dobban egyet, s olyan erővel önt el a sírás és az elkeseredettség hulláma, amint rájövök arra, hogy mi is történt velem.

- Ez nem lehet, suttogom magam elé, mikor meglátom, hogy a fiú megmarkolja a kezem. Látom a kék szemében az érzéseket. Látom, hogy mondani akar valamit.

- Prim… kérlek. Szeretném, hogy ha te lennél a győztes, itt most téged kell megmenteni. Az Aratás óta azon rettegtem, mi van, ha mi maradunk ketten, de most hinned kell nekem. Kérlek… Én… - hallom, ahogy Harry szíve erősen dobog. Hallom a saját szívverésemet. Látom, ahogy a szájával egy szót formál. Egy szót, amely az erős szívverésem ellenére eljut a tudatomig. Megmentett. Segített. Fel akarta magát áldozni, meg akart halni, hogy én legyek a győztes. És ekkor érzem, ahogy mindenem megremeg. Mert a gyomromban lepkék voltak. Érzem, ahogy egy könnycsepp csordul végig az arcomon és ráhullik Harry arcára. Ő… látom a remegő kezét. Érzem a szívverését. És látom a szót, amit tátog. És ekkor hirtelen a fejemben mintha villám csapna. Én….  Harry…. Ez nem remény. Erről regélt a nővérem annak idején, ezt nevettem ki, és nem hittem el neki, hogy velem is megtörténhet.  Én… én.. Primrose Everdeen szerelmes. Én szerelmes vagyok Harry Blackbe. A gyomromban pillangók csapkodnak, ez volt az a görcs, ami már az Aratás óta mindig jelentkezett, itt az Arénában is. És lehet, hogy annak idején erre figyelmeztetett Isabelle?  És ekkor tudom, hogy nem lehet tenni semmit, mert egyetlen egy győztes lehet. Ismét elönt a bánat, a sírás és a remegés hulláma.   De tudom, hogy most ezt akarom tenni. Mert lehet, hogy az egyik lesz a győztes. Óvatosan a fejem a fiú arca felé hajtom. A szívem úgy kalapál, mint egy hatalmas nagy harang. Az Aratás óta. Én szerelmes vagyok. Látom, hogy a fiú is felnéz rám. Érzem, ahogy a szíve erősen dobog, és egy könnycsepp folyik végig az arcán. És ekkor hirtelen megtörténik. Amit nem akartam, de még is ez lett. Erősen megmarkolom Harry kezét. És ekkor hirtelen…. Szinte egy pillanat alatt, a számat a szájára tapasztom. Én Primrose Everdeen akit annak idején megmentettek, de most egyedül kellett végigjárnia az utat és felnőnie,  szerelmes lett. Mert féltette, mert fel akarta áldozni magát, mert szerette a Körzettársát. Az elejétől fogva, de túl lassú, és túlságosan buta hozzá. És pont a végén a legvégén kellett rájönnie. Mert Katniss és Peeta elátkozott szerelmesek voltak, akik színjátszottak. De én…  A vérem erősen lüktet az ereimben, miközben érzem, ahogy Harry erősen megfogja a kezem. Én megcsókolom a fiút.  Érzem, hogy mindenem megremeg, és tudom, hogy már nincsen sok. A szememnél mintha fények játszanának, és csodálatos színekkel tarkítanának. Tudom, hogy az egész Kapitólium néz. De egy pillanatra elfelejtem a Viadalt, elfelejtem a bánatot, elfelejtem, hogy mi lesz ezután.  Miért most? Most vettem észre? Erősen összefonom az ujjaimat és remegve érzem, hogy ez az. Amiről a nővérem mesélt. Amiről gondolta, hogy egyszer engem is el fog kapni egyszer,és most, itt az Arénában….. Harry Blackkel. Igen. Ez a szerelem, amikor az ember megőrül. Amikor fél amikor segíteni akar, amikor fel akarja áldozni önmagát. Mert Harry fel akarta áldozni önmagát. Tessék Seneca Crane, Snow elnök, Kapitólium ezt kapjátok. Nem tehetitek ezt az emberekkel, a Kiválasztottakkal. Van lelkünk, igen is van. Mindenem remeg, de mintha még is boldog lennék néhány apró pillanatig, de még is. ÉN. Te. Hirtelen meghallok egy hangot. Egy hangot, amely mintha távolról jönne, de még is jól megismerem. Nagyon jól. Egy ismerős hangot. Amelyet csak egy ember szokott meghallani, eddig. Egy hang, amely segít, vagy gátol. De meghallom. Erős, és mintha szólna mellette valami. Harsonák. Ez a hang: Ez… Claudius Templesmith hangja! Ösztönösen is felkapom a fejemet, de nem engedem el Harry kezét. Mi történt? Mi?

- Hölgyeim és uraim! Íme, bemutatom önöknek őket. Őket! Íme Primrose Everdeen és Harry Black, a harmadik nagy Mészárlás győztesei!