27. fejezet I.

Sziasztok! Ez a rész időzítettről jön a hétvégén ugyanis versenyre megyek. Kedves olvasóim, szurkoljatok nekem, hátha.... ami ezt a részt illeti, kíváncsi leszek, hogy mit szóltok hozzá. Egyszerűen hihetetlen, hogy itt tartunk, kettő fejezet, és vége az Arénának, utána pedig a sztorinak is hamarosan. Egyik szemem sír, a másik nevet, de még össze fogom szedni a gondolataimat, és egy hosszabb bejegyzésben mindent leírok majd. Most pedig élvezzétek ezt a fejezetet! Nem a leghosszabb, de nagyon fontos........ remélem kellően izgalmas is lesz, főleg a vége :D 
C. <3
                                                                                                                   

Érzem, ahogy valami erősen megmarkolja a csuklómat. Szinte tehetetlenül lógok a szakadék felett, és olyan erővel kezdek kapaszkodni az illető kezébe, mintha az csak egy kötél lenne. Egy életmentő kötél. Mert szeretnék visszatérni a szakadékból. Nem szeretnék odaveszni, beleesni és nem jönni ki többet onnan. Ki akarok jutni a szakadékból. Nem akarok úgy végezni, mint Phoebe. Phoebe. A hideg végigfut a gerincemen, ahogy a meleg kéz teljes erőből felhúz a sziklapárkányra. Emlékszem az utolsó szavaira. Amikor azzal a szűk fekete szemeivel meredt rám, ahogy várta a pillanatot, hogy lelökjön engem. Mintha egy vadkutya lett volna. Az a vadkutya. Mintha azt mondta volna, itt a vége Everdeen. Érzem, ahogy a térdem megremeg, ahogy hirtelen rám jön egy erős köhögő görcs. A génjeikben van. Ők gyilkosok voltak, minden erejükből győzni akartak és engem nézett ki magának. De még is leesett a szakadékba. A lány, aki erős, igazi harcos és gyilkos, akinek talán a támogatók ezrei omlottak a lábához. Kiesett. Az ágyú őt jelezte. Phoebe. Már nincsen itt többet. Nem hiszem el, hogy ez történt? Létezik? Érzem, ahogy mindenem megremeg. Talán legyőzhető a félelem? Talán erősebb dolog is van annál? Érzem, ahogy a fejem teljes erejéből kezd hasogatni, és a piszkos, csupa sár hajam az arcomba hullik. Létezhet? Elhittem, amit mondtam? Hogy a remény erősebb a félelemnél?

- Te voltál? – szólalok meg rekedt, hangon, miközben megpróbálok feltápászkodni, remegő lábaimra.

- Te lökted le Phoebet? – kérdezem, attól, aki minden bizonnyal felhúzott engem. Harry Black. A Körzettársam. Aki az egyik kövön ül, miközben a homlokáról izzadságcseppek csurognak, és remeg, eggész testéből remeg. Hirtelen a gyomromra ismét rájön az erős görcsölés, amely már ki tudja, az Aratás óta kísért engem.

- Én… én… - kezdi Harry, de hirtelen lehatja a fejét, miközben nagyokat szuszog. Mintha kifáradt volna. Mintha félne. Mintha ő is remegne. Érzem, ahogy a lábaim nem akarnak felállni, miközben a szememmel ösztönösen a szakadék felé nézek. A szakadék.

- Hogyha lezuhantam volna Phobe-vel együtt…. – kezdem, de a hangom hirtelen elhal. Hirtelen érzem, mintha a fejemben beindulna egy óra. Egy óra, amely most már szabályosan szid engem. Tik tak. Ha lezuhantam volna, akkor Harry nyerte volna meg a Viadalt, és szépen hazamehetett volna a Tizenkettedik Körzetbe. Akkor nem lennénk itt. Ketten. A szívem hirtelen hevesen dobogni  kezd, és a világ, ez a poros, bűzlő Aréna egy pillanatra megfordul körülöttem. Ketten vagyunk. Már csak ketten. De a Viadalt egy ember nyerheti meg. Egy győztes lehet. Csak egy. Érzem, ahogy minden összezsugorodik előttem, majd nagyra tágul. Egyetlen egy győztes. De most még is itt állunk ketten, és tehetetlenül. Tényleg le akarnék zuhanni? Ténylg meghalnék, hogy egy valaki győzzön? Tényleg tettem volna valamit, ha tudom előre, hogy a huszonnégyből, annyi sok versenyző közül csak mi, pont a Tizenkettedik Körzet Kiválasztottai, hogy mi maradunk ketten. Csak mi. Csak mi ketten. Hirtelen a torkomban egy hatalmas nagy gombóc keletkezik, ahogy a Körzettársamra nézek. Mintha minden a dolgok végét jelezné. A kén és a füst amely szinte körbeölel,  a bombák tátongó lyukai a földben, a belőlük szivárgó gőz. A kopár pusztaság. És a fejemben csengő óra. Tik tak. Tik tak.

- Meg akarsz halni? Prim, ezt gondolod? – néz rám a fiú, miközben megpróbál felállni a szikláról, de hirtelen visszaesik rá. Mintha valami baja lenne. Érzem, ahogy mindenem remeg, és a gyomromban a görcs csak erősödik, erősödik és nagyon fáj. Meg akarok halni? Én Primrose Everdeen? Aki győztes szeretett volna lenni? Mit akarok?

- Prim, figyelj ide. Tudom, hogy mennyien várnak rád kint. A nővéred. A győztes. Neked is annak kell lenned Prim. A családod. Az emberek. Várják a reményt. Hidd el nekem Prim. Így lesz a legjobb. – néz rám Harry, miközben a táskájából elővesz egy kést és felém hajítja. Remegve nézek a fegyverre, amit elém dobtak a koszos, poros földre. Mit akar? Szinte hallom a fülemben, ahogy a kint nézők már erősen

zúgolódnak. Az emberek várják a reményt? A fenét. Az emberek a harcot várják, és azt, hogy meglássák, melyik győz. Hogy melyik lesz az, aki örök életére győztessé válik, de belül még is összetörik. A gyomromat, mintha valaki belülről ütögetné, amely már egy jó ideje, pontosan az Aratás pillanatától az őrületbe kerget engem. Ez a fajta fájást akár Viadal hasfájásnak is el lehetne nevezni,. Csak az Aratás óta van ez. Tik tak.

- Harry! Te azt várod, hogy megöljelek? – nézek a fiúra, miközben a remegő kezembe felveszem a fegyvert. Mit vár tőlem? Az emberek a drámát várják, a heves drámát, a könnyeket és a vért. Mert itt egy győztes lesz. A szívem hevesen dobog. Egy, aki össze fog törni. Mert valakit el fog veszíteni. A Körzettársát. Ahogy ránézek a fiúra, hirtelen majdnem elfog a sírás, félek, hogy már nem bírom tartani magamat itt a Viadal peremén.

- Én nem fogom megtenni Prim. Én nem…. – kezdi Harry, de hirtelen az arcán végigfolyik egy könnycsepp. Miért akarják ezt? Miért lenne jó a Játékmestereknek ezt látni? Miért kell Viadal? Miért kellett nekem szövetséget kötnöm Harryvel. Miért? Mert én akartam? Én mentem érte? De most itt állunk. Érzem, ahogyan majdnem elfog a sírás a fiú láttán, aki ki akar esni, és aki engem kér. Soha nem sírtam a Viadalon, mármint látványosan, úgy, hogy a kamerák előtt kezdek el hangosan bőgni is hisztizni, ilyet még nem csináltam, pedig már volt itt az ideje többször is. Mert belül megmakacsoltam magam. De most nem vagyok rá képes. Hogy lehet, hogy most történik ez? Hogy a Viadal végén borulok ki? És hogy nem tudom megmakacsolni magamat? Teljes erőmből a szakadékba vágom a fegyvert, miközben érzem, hogy az arcom eltorzul a belső, marcangoló fájdalomtól. Itt állunk. Félek, hogy történni fog valami. Félek, a jövőtől. Mert ebben a pillanatban nem akarok győztes lenni. De nem akarok kiesni sem.

- Mindketten tudjuk, hogy addig nem lesz vége a Viadalnak, amíg nincs meg a győztes. És itt csak az egyikőnk lehet a győztes. – néz rám a fiú kék szemeivel. Ismerős. Nagyon ismerős ez a sor, és ez a mondat. De nem tehetünk semmit. Nem trükközhetünk, mert nem néznénk el nekünk, ha bármit is mernénk tenni, hatalmas bajok lennének, hiszen tavaly Katnisséknek is alig bocsátottak meg. De ők…. Miben más ez az egész? Miért kell a hetvennegyedik és hetvenötödik Éhezők Viadala utolsó párjánál így lennie. Az egyiknek boldogság lett a vége. De a másiknak… Lassan felkelek a földről és Harry felé szeretnék indulni. Nem tudok semmit sem tenni. Meg akarom győzni, hogy hülyeségeket beszél, hogy neki kell lennie a győztesnek. Hogy nekem ebből elegem van, és nem tudok mit tenni. Hogy nem engedik, hogy tegyek valamit. Éppen indulni akarnék, amikor hirtelen egy hangot hallok meg. Ijedten fordulok jobbra, miközben látom, hogy a fiú is arra néz. A szívem hevesen dobog, amikor meglátom, hogy egy csomag fekszik a földön tőlünk csak néhány lépésnyire.  Talán üzenetet hoztak? Talán valami jót? Vagy… Hirtelen megdermedek, ahogy meglátom, hogy Harry a csomag felé indul. Egy szabályos négyzet alakú csomag. Egy ejtőernyő és rajta ezüst csomagolás. Nincs benne semmi érdekes. De hogy küldhettek nekünk ajándékot. Látom, amint a fiú leguggol. Hallgatózom egy pillanatra, magam elé a levegőbe. Hogy küldhettek nekünk csomagot a Viadal legeslegvégén, ki volt olyan gazdag, hogy bármit is küldjön nekünk? De ekkor hirtelen meghallom a hangot. Amit az életemben néhányszor már hallottam, de még is egyből felismerem, amire a szívem hevesen kezd kalapálni. Amikor otthon voltunk. Amikor Katniss kint ragadt az erdőben, mert bekapcsolt az áramos kerítés. S Amikor kimentem érte, hogy megnézzem jól van e. Az áram! Csak az áram szokott így búgni. És ekkor a számat egy hangos kiáltás hagyja el. De túl késő. A levegő egy hatalmasat villódzik. Harry pedig a földre hanyatlik.