26. fejezet III.

Hát, Hölgyeim és Uraim, elérkeztünk ehhez is! Nem az Aréna utolsó fejezete, de nem mondok újat azzal, hogy nagyon nagyon fontos fejezet, melyet egy héten keresztül írtam. Igen, elég hosszú is volt, és együtt izgultam végig Primmel az egészet, csak úgy, mint a többi ezután érkező fejezetet. Fúha.... hát remélem, ti is fogtok izgulni.... jó olvasást! :) 
C <3 
                                                                                                                     

Amint az első bomba suhogva becsapódik, ösztönösen megfordulok a tengelyem körül. A hatalmas szürke óriás tűz és hamufelhőt húzva pörög tőlem jó 20 méterre, s a föld berepedt a csapódásnak köszönhetően. Azonnal megérzem a kénszagot, ahogy egy pillanatra a hasamra vágódok. Kén. Bűzös kén. Tik tak. Ekkor hirtelen a fejemben teljes erejében sivítani kezd az óra, mintha azt mondaná: késő van. Késő van. Elkezdődött az utolsó nagy támadás. De nem csak a bombák támadása.

- Harry! – kiáltok és összerázkódom a következő lövedék hangjára. Megpróbálok feltápászkodni a földről, és a remegő lábaimmal arrébb menni, el a bombáktól. Hova tűnt a Körzettársam? Harry! Ekkor egy hatalmas nagy golyó csapódik be a földbe, és szinte öt méterre áll meg tőlem. Hirtelen megérzem a bőrömön a perzselő tüzet, és érzem, hogy beterít a füst. Harry! Hol van? Hova tűnt? Hirtelen köhögéshullám jön rám, miközben megpróbálok feltápászkodni, és a talpamra vergődni magam. Hallom, ahogy a távolban több és több bomba süvít, miközben az eget befesti a narancssárga fény. A lángok. A tűz fénye. Óvatosan megigazítom a táskámat, és igyekszem nekiindulni, hogy megkeressem a fiút. Mi lenne, ha most esetleg elmennék innen? Ha kitérnénk a bombák útjából? Mennyire távolra tud lőni egy ilyen katapult? Körülbelül mennyire lehet elmenekülni előle? Lehetséges? Idegesen markolok meg egy faágat a füstben, hogy abba kapaszkodva sikerüljön felhúznom magam. Nem látok semmit. Érzem, ahogy a torkomat fojtogatni kezdi az erős, kénes füst. Teljes erőből kapaszkodom a faágba és remélem, hogy sikerül talpra vergődnöm. De ekkor hirtelen egy rántást érzek a csuklómon. Nem Harry rántását. Valaki erősen, szinte tépve fogta meg a karom, úgy mintha bármelyik pillanatban képes lenne akár el is törni és hirtelen egy lendülettel majdnem leterít a földre. Olyan erősen markol, mintha csak le akarna tépni valami gyökeret az útjából vagy ágat a fáról. És ekkor meglátom. Mint a vadállat szeme lángja az éjszakában, úgy tűnik ki a fekete szempár is miközben lassan kirajzolódik az alak. A szívem hirtelen heves dobogásba kezd, a szorítás a mellettem csattogó bombák, az eltűnt Körzettárs miatt. És a félelem miatt. Mert ekkor hirtelen meglátom Őt. Őt. Aki a Viadal kezdete óta le akart számolni velem. Aki tudja, hogy mivel jár a győzelem. Tudja. A génjeikben van. Utoljára felcseng az ismerős figyelmeztetés, melyet soha, de soha sem sikerült betartanom.  Tarts távol magad tőle. Talán a szeme miatt ismerem meg. Koszos arca, szakadt ruhái haja és vigyorgó pofája állati külsőt kölcsönöz neki. Mintha ő lenne a vadkutya, a vadkutya, az erdőből. Hirtelen elszorul a torkom, ahogy meglátom a vigyorgó ábrázatát. Mintha valami felcsendülne a fejemben, úgy kiáltom el magam:

- Segítség! Hahó! Segítség! – mintha valami segítségemre lenne. Ez volt annak idején is. Amikor betört a lakosztályunkba. Mit kellene tennem, még is mit? Érzem, ahogy az agyam hevesen zakatol és ekkor ismét rám jön a köhögő roham. Mintha egy pillanatra enyhülne az erős szorítás, ahogy a szemem könnybe lábad. El kell menned! El innen. Most! Hirtelen egy nagyot csavarok a csuklómon, mire ösztönösen összehúzom a szemem a fájdalomtól. Érzem, ahogy a füst feltör a torkomon és nem akar tágítani a szervezetemből. Meghallom, amint valaki erősen kezd mögöttem köhögni. Nem tudom, ki lehet, talán Phoebe, vagy Harry, de ekkor remegve megindulok előre. Tudom, hogy utánam fog jönni. Azért enyhült a szorítás, mert egy pillanatra talán őt is elkapta a füst. De ismerem. Ő egy Hivatásos. Érzem, ahogy a lábam megremeg, és majdnem hasra vágódom a hirtelen testembe áramló gyyengeségtől. A füst, mint a hatalmas tenger szinte hömpölyög körülöttem és egy szabad dolgot sem enged látni. Meghallom a következő süvítést, és ekkor hasra vágódom. Emlékszem, mi történt tavaly a nővéremmel, amikor őt is ilyen támadás érte. Engem bombákkal, őt tűzgolyókkal. Talán ő is így védekezett. Hirtelen ismét köhögő roham tör rám, és érzem, ahogy mindenem görcsbe rándul. Sehol egy árva fény sincsen,  mindent beterít a hömpölygő, fekete és szinte maró füst,a túl  erős füst. Ekkor hirtelen szorítást érzek a lábamon, mintha valaki a bokámat fogta volna meg. Ijedt hang tör fel a torkomból, ahogy megpróbálok talpra vergődni, és tovább futni, ahogyan csak a remegő lábaim bírja és a szervezetem, aki ki tudja mennyi ideig fog tudni viaskodni a szürke füsttel. Vagy a füst áldozata leszek, vagy Phoebe–é- Hallom, ahogy a csizmája mögöttem dübörög, hallom, ahogy hangosan hörögve az Everdeen nevet kiabálja. Az én nevemet. A gerincemen is felkúszik a remegés, ahogy megpróbálok jobbra fordulni. Hol van Harry? Hova tűnt. A pólómat a számhoz emelem és igyekszem védekezni a füst ellen, mert még így is, szinte kábultan jut eszembe, ha legalább nem áramlik be a szádon, talán tovább húzhatod. A szívem hevesen kalapál, s lassan megérzem, ahogyan az izzadság patakokban kezd csorogni a homlokomról. Hatalmas, szinte perzselő a forróság. De ekkor a lábam beleütközik egy sziklába,

mire majdnem elsikoltom magam. Füst. Bombák. Kénszag. A mögöttem loholó lány. Érzem, hogy értelmet nyer az elmémben az igazi félelem. Ez az. Amikor hallod az üldöződ hörgő hangját vagy amikor egy feléd dobott penge elől hajolsz el remegve. Amikor hallod és érzed, ahogy suhog a következő lövedék. És nem tudod, hogy melyik talál el. Phoebe vagy a bomba. Érzem, ahogy a térdem nagyokat remeg, miközben megpróbálok tovább futni. Nincsen sokáig. Félek, hogy nem lesz sokáig. Hallom, ahogy az üldözőm a nyomomban liheg, itt, itt a közvetlen közelemben. És ekkor hirtelen valami a fejemre hullik. Nem egy penge. De nem is egy bomba. Valami, ami ezerszer könnyebb ezeknél, ami ismerős illatot és ismerős tapintást hordoz. Óvatosan remegő kézzel emelem le a fejemről a valamit, azt a valamit, amely most pottyant le az égből egyenesen a fejemre.  Érzem a tapintását. Érzem, ahogy az orromhoz ér az émelyítő illata, belép az elmémbe és körüljárja azt. És ekkor mindenem megremeg, s majdnem a földre esem ijedtemben, ahogyan rájövök, hogy mi is ez. Egy rózsa! Ez egy fehér rózsa. Egy fehér rózsa. Olyan, ami Snow elnök hajtókájában szokott lenni az ünnepélyeken, mely mindig ott van a gyilkosuk kezében, hirdetve a fájdalmat és a könyörtelenséget. Lassan fekete pontok kezdenek táncolni a szemem előtt, ahogyan ijedten kapkodok a kezemmel, nehogy itt essem el a földön, mert akkor vége. Az égből nem csak bombák kezdenek hullani. Hanem rózsák is. Bombák. És fehér rózsák. Hirtelen megremeg a lábam, ahogy a kezembe fogom a virágot. Snow elnök virágával bombázzák az Arénát! Még is, hogyan, miért most és miért ezt? Ez Snow elnök rózsája. Ez a vége. A fejemben megkondul a vészharang, amikor egy pillanatra megállok. Az érzés a mellkasomba szorul, és hirtelen remegéssel, s igazi félelemmel  áraszt el. Sok sikert az utolsó versenyzőknek. Ez egy üzenet, méghozzá Panem elnöke, mindenki gyilkosa, Snow elnök üzenete. Sok sikert az utolsó háromnak, remélem tetszeni fog. Hirtelen a szívem hevesen dobogni kezd, ahogy látom az elém hulló virágokat,melyek a bombák között hullanak le, s ahogyan leérnek a piszkos földre befogja őket a sár, a sár és a vér színe. Snow elnök üzen nekünk. Most üzen nekünk utoljára. Hirtelen valaki teljes erejéből megragadja a karomat és a földre ránt. Érzem, ahogy a testem egy hatalmasat puffan a földön, ahogy valaki erősen, vasmarokkal odaszegez. A kezem még mindig a virágot markolja, mintha az agyam az üzenetet szeretné értelmezni. De az üzenet nem csak ez. Ugyanis érzem, ahogy valaki egész közelről az arcomba liheg. Ahogy valaki gúnyosan elmosolyodik, miközben megszorítja a kezem. Snow elnök. Phoebe. Rózsák. Bombák. És ekkor a kezem görcsbe rándul, s elengedi a virágot. Érzem, ahogy valami erős a földhöz szegez, mintha hiába próbálnék védekezni, vergődni vagy üvölteni. Egy erős kéz, amely gyűlölt és utált engem mindig is és mindenkor is. Phoebe. Ijedten próbálok hátrálni, miközben a lábammal a földet keresem magam előtt. Hason fekszem és egy pillanatra ijedt kiáltás tör fel a torkomból, szinte sikoltás, mert meghallom ugyanis, hogy egy bomba csapódik a közvetlen közelünkbe. Ismét. Egyre közelebb és közelebb. Potyognak a bombák. És potyognak a rózsák. De ekkor hirtelen rájövök, mitől ijedtem meg ennyire. Nem is a suhogás, nem is a fehér virágok, mely, mint a most szállingózó hó esnek le magasból. Hanem hogy nem találok talaj a lábam alatt. Hirtelen a fejem elfordítom, és akkor meglátom. Meglátom magam alatt a szakadékot, a hatalmas nagy szakadékot, melyet Harry vett észre, mely fölött most én lógok, ahova… Phoebe kiszorított! A két kezemmel szorosan kapaszkodom a sziklába, de alattam semmi nincsen. Semmi csak a nagy mélység, az a mélység, ami csak halált ígér. Hirtelen a szívem egy hatalmasat dobban és teljes erőből megmarkolom a sziklát. Az egyetlen pontot, amelybe kapaszkodhatok. Hogyan jöttem el idáig? Minden bizonnyal nem láttam a füsttől és Phoebe-nek köszönhetően a szakadék szélére kerültem. De nem ezzel kell foglalkozni. Felettem ugyanis a lány tornyosul., az a lány, akinek elég egyetlen egy lökése, és leesem a szakadékba, a kövek közé, s hivatalosan is bekerül a Viadal történetébe a halálom. A lány, aki mintha diadalittas arccal nézne rám, miközben leseper a hajáról egy rózsaszálat. Rózsa. Snow elnök. Phoebe. Mintha a félelem keveredne a gyűlölettel, ahogy a lány kicsiny fekete szemével rám néz. Érzem, hogy a kezem már alig markolja a sziklaperemet, miközben az alattam tornyosuló mélyég szinte beszippant. A Viadal utolsó percei. Az utolsó percei, melyben nem a győzelem felé haladok. Talán én vagyok a mellékszereplő? A mellékszereplő, akinek nem a győzelem itt a sorsa? Látom, ahogy Phoebe gúnyosan mosolyog, mintha azon filozofálna, hogy mit mondjon. Mintha egy beszédet fogalmazna. Érzem, hogy a kezeim izzadni kezdenek, s a szívem hevesen ver, olyan hevesen, mint még soha ezelőtt.

- Milyen érdekes ez Everdeen? Ugye? Már csak mi hárman vagyunk. Valahogy sejtettem, hogy egyszer veled is meg kell küzdenem. De hát mit neki. – mondja arrogáns hangon, miközben erős keze megmarkolja a csuklómat. Le fog lökni! Le fog lökni! A fejemben sipít, sivít az óra, hogy elég volt. Nem kellett volna idejönnünk. Nem kellett volna ezt tennünk. Nem kellett volna nekem ezt tennem. A szívem hevesen kalapál, ahogy próbálok kinyögni magamból valamit, valamit, melyet akár utolsó szavaimnak is beillenének. Sikoltva haljak meg? Mit is mondhatnék? Hogy gratulálok Phoebe? Hogy győztél tessék. Hogy gyerünk, ünnepeljék a 75. Éhezők Viadala győztesét? Ezt akarnám? A szívem erősen kalapál. Nagyon erősen. Tényleg kimondanám, hogy feladtam? Hogy ennyi volt? Hogy tessék, vége van. Itt van Primrose Everdeen, ugyanaz a naiv lány, aki volt, nem változott semmit sem és feladja? Ezt akarom? Hogy engedjek? Hogy én kerüljek ki vesztesen? Vajon mit gondolhat most Katniss és anyu? Vajon Katniss nézi a tévét, és rettegve tudja, hogy mi következik? Tudja, és azt gondolja, hogy veszteni fogok? Katniss. A halálra felkészült összeszorított szemhéjaim előtt hirtelen felrémlik a nővérem és a mentorom, az az ember, aki soha de soha nem adná fel a harcot. Ő a saját Viadalán az elejétől a végéig kitartott és harcolt. Mert tudta mit kell tenni.  Soha de soha nem adta volna fel. Soha. De a húga adja fel? Egyszerűen engedjem a félelemnek? Engedjem, hogy magába zárjon, s hogy az által legyen itt végem? Hogy legyőzzön? A kezem már alig tartja a sziklát. De Phoebe vár. Hogy mondjak valamit? Engedjem, hogy legyőzzön? Nem! A félelem nem győzhet le és nem keríthet a hatalmába. Nem kerülhetsz ki vesztesen, a félelemből való harcból, ha van nálad valami, ami a Viadal kezdete óta ott ragyogott benned, ami talán erős lehet. Mert van valami, ami még erősebb. Van valami. Valami, ami réges- régen, mint szikra ragyogott bennem? Létezik most? Létezhet a Viadal utolsó aprócska kis peremén, egy ilyen dolog? Még él bennem? Igen? Én vagyok Primrose Everdeen. A remény. Lassan beszívom a levegőmet. ahogyan megpróbálom kinyitni remegve a szemeimet, s bár tudom, hogy nekem itt végem érzem, érzem, hogy ezt utoljára el kell mondanom.

- Phoebe. – szólalok meg, de a hangom rekedt. Ezt el kell mondanom, mert tudom, hogy egész Panem figyel engem. Anyu, Katniss, Kökörcsin, Lady, a régi osztályom, Gloria, Peeta, Effie, Haymitch, a betegeim, Cinna és az összes ember, aki tudja, hogy én ki vagyok. A hátamon végigkúszik a libabőr, ahogyan az utolsó szavakat próbálom kinyögni, melyet igen is el szeretnék mondani, itt és most, mert tudom, lehet, hogy ez az utolsó lehetőségem.

- Van valami. A remény. Ami erősebb a félelemnél. Ami mindig erősebb lesz a félelemnél. – szólok, és nagyot sóhajtok. Mert mindig is az lesz. Mindenem remeg, s a szemeimbe könnyek gyülnek, de tudom, hallottam, hogy ezt kimondtam és Panem is hallhatta. Hirtelen látom, ahogy a lány rám bámul, miközben szemeiből szinte áramlik a gonoszság. Itt a vége Prim, készülj! De ekkor hirtelen látom, ahogyan az arca eltorzul, mintha észrevett volna valamit, mintha csak megérzett volna valamit. A szívem hevesen dobog, s próbálom erősen összeszorítani a számat, úgy, hogy már fájjon. De ekkor hirtelen történik valami, valami, amely a szívemet még jobb dobogásra és a kezeimet még nagyobb görcsre kényszeríti. A lány, Phoebe hirtelen előrebukik, mintha valami, vagy valaki meglökte volna hátulról. A füst körbeölel. Alig látok valamit, csak a köhögésemet és hangos zihálásomat hallom. De érzek. Érzem, hogy nem szorítják már a karomat. A remény. Az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Nem szorítják már a karomat! És ekkor meghallom az ágyú hangját.