2. fejezet III.

Halihó mindenkinek, meghoztam az újabb fejezetet. Szerintem igen hosszú lett, és remélem, hogy tetszeni fog. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit is gondoltok az eseményekről, amik lassan kezdenek kibontakozni, és a fejezet végéről. Jó olvasást :)
C. <3
                                                                                                     

Óvatosan, és csukott szemmel állok az egész alakos tükör előtt, arra várva, hogy Gloria megérkezzen a ruhámmal, azzal a ruhával, mellyel először lépek Panem színe elé az Aréna óta. Érzem, hogy eluralkodik rajtam a kíváncsiság, mely mindig kísért, ha Gloria ruháit készülök felvenni. Tudom, hogy valami miatt nagyon készül a ma estére, ami már a folyamatos pusmogásból kiderül, mely talán engem is arra késztet, hogy kíváncsisággal várjam a ruhát. Lassan veszem fel az anyagot, melyet az előkészítőim adnak rám, miközben a stylistom utasítására oldalra emelem a kezem. Érzem, ahogyan valami selymesen és kellemesen simul a felsőtestemre, miközben hallom, hogy Gloria lassan mellémlép, és mintha valamit igazgatna és húzogatna. Ahogyan hallom az előkészítőim kuncogását, és hogy a stylistom vezényel, lassan beszívom a levegőt, és megpróbálom kinyitni a szememet. Lassan, és fokozatosan, miközben érzem, hogy a szívem hevesen kezd el dobogni a kíváncsiság, és az izgalom miatt. Óvatosan emelem fel a szemhéjamat, és nagyon lassan hagyom, hogy kitáruljon előttem a látvány, az a látvány, melyet a mai napra terveztek nekem. Egy pillanat erejéig csak a mögöttem álló csapatomat figyelem, majd lassan átadom magam a látványnak. A látványnak, mely miatt a torkomat egy csodálkozó felkiáltás hagyja el, miközben egy pillanatig oldalra fordulok, hogy szemügyre tudjam venni magamat. Tetőtől talpig. Az arcomon kevés, szinte alig van valami smink. Csak egy halvány, szinte alig látható szájfény díszíti az ajkaimat, a bőrömet pedig mintha csak kissé lealapozták volna. A szemeimet egy egyszerű fekete szemceruzával húzták ki egy kisebb vonallal, mely mintha egy szebb tekintetet, és sokkal nagyobb szemeket kölcsönözne nekem. A szempilláimon fekete spirál, s hogyha lassan pislogok egyet, mintha még szebbnek látszana. Egyszerű, felismerhető, még is mintha más tekintetet kölcsönözne nekem. Egy erősebb tekintetet. Nagy szemeket, és vágyakozó pillantást. A körmeimen egyszerű lakk van, s a végén fehér színű vonalak, melyeket Gloria csak francia-manikűrnek hív. A hajam mely eddig szinte mindig kontyba fogva volt, melyből talán le is perzselődött néhány centi, most kiengedve omlik alá a vállaimra. Nem egyenes, de nem is göndör. Mintha csak lágy hullámok lennének, akár a tenger, mely most még csendes. A színe pedig nem lenszőke, hanem sötétebb, sőt mi több. Mintha most igazán világosbarnának látnám a tincseim tövében. De nem ez az igazi lényeg. Hanem a ruha. A ruha, melyből először talán csak a színét, és a rengeteget lehet látni. Egy olyan ruha, mely olyan, mintha csak azt mondaná, ez kell egy győzelmi interjúra. Egyszerű, és pánt nélküli, a felsőtestemen, egészen a csípőm tájékáig a testemhez álló. Néhol halvány kis kövek, és aprócska fodrok tarkítják. Egészen a csípőmig. Ugyanis ott kezdődik. A ruha kiszélesedik, és hosszú szoknyarésszé áll össze. A szoknyát apró fodrok, halvány hullámok szegélyezik, úgy néz ki, akár csak egy szép, és bolyhos felhő. Nagy, kiszélesedő szoknya, mely után egy hosszú, igazán hosszú, legalább 6 méteres uszály húzódik, mely ahogyan lépek, úgy mozog utánam. Az egész ruhám fehér, de nem egyszerűen fehér. Olyan szép, mint a frissen hullott hó, mint az égen úszó vattapamacsos felhők, melyeket még senki sem piszkított be. Tiszta fehér, oly bolyhos, és oly szép, mint egy felhő. Tiszta. És nem csak egyszerűen fehér. Óvatosan végigsimítom a kezemmel az anyagot, miközben az agyamban felrémlik valami. Én is Kiválasztott voltam. Egy Kiválasztott, aki a Viadal során sok sebet, és koszt szerzett, szinte bepiszkolódott az Aréna során. De most megnyertem a versenyt. Amint győztessé válok, úgy tisztulok meg az eddigi sebeimtől, úgy leszek szépen lassan fehér, akár csak ez a ruha. Mert küzdöttem ezernyi koszban, de most ezt mintha csak levedlettem volna, és olyan fehérré változtam volna, mint eddig még soha. És ez csak a győztesekkel történhet meg. Mert ők legyőzték a koszt és a sötétséget. S most fehéren, ragyogón térnek vissza. Vissza a szakadékból. A szívem egy pillanatra hatalmasat dobban, ahogyan Gloria mellémlép, és óvatosan a tincseim közé helyez egy ezüst tiarát. Győztes. Primrose Everdeen győztes. Óvatosan pislogok egyet, és körbejáratom magamon a tekintetem. Ez az igazi győzelmi ruha, melyet ő, az én tanácsadóm tervezett, szívvel és lélekkel.

-     Prim. – szólal meg hirtelen Gloria, miközben óvatosan a kezeit a vállamra helyezi. A lány és én is az egész alakos tükör előtt állunk, míg én fehérben., ő fekete ruhában. De mind a kettőnk arca mosolyog, színtiszta mosoly húzódik végig rajta.

-     Ez a te estéd lesz. Menj be, és élvezd azt. Ne érdekeljen semmi, és senki. Most merd kimondani azt, amit gondolsz. Mert te vagy a győztes. Mert ők nem tudtak fogni rajtad. – suttogja halkan a tanácsadóm, miközben lesimít egy tincset a vállamról. Nem tudtak fogni rajtad. A Kapitólium, akik a halálodat akarták, és akik ölbe tett kézzel várták, nem fogtak rajtad. Érzem, hogy hirtelen görcsbe rándul a gyomrom, ahogy eszembe jut, hogy ezt egy Kapitóliumi szájából hallottam. Aki szintén itt él, mindig ezt látja. De így is gondolkodik? Lassan a tükrön keresztül megkeresem Gloria tekintetét, azokat a csokoládébarna szemeket, melyek most figyelmesen pásztáznak engem. Óvatosan belenézek, és nagyon sóhajtok. Nem tudtak fogni rajtad.

-     Rendben. – felelem, miközben lassan megszorítom a stílustanácsadóm kezét. Ígérem.

-     *

Lassan követek egy kék hajú férfit, akinek a kezében egy jegyzettömb van, és a fülében lévő fülhallgatóba kiáltozik, de olyan hangerővel, hogy én magam is beleremegek. Ez volt az a férfi, aki az interjúknál előretuszkolt engem a színpad felé. Most lassan egy fémlap szerűséghez vezet, majd arra utasít, hogy álljak rá, és maradjak nyugton, majd mint a szélvihar el is megy, hogy segítsen máshol is. Óvatosan megigazgatom a szoknyám uszályát, mely annyira szép és finom anyagú, hogy szinte állandóan azt fogom, és persze, hogy vigyázzak, nehogy elessek. Idelent most igaz félhomály van, de még is hatalmas nagy nyüzsgés. Hallom, ahogy néhányan egymásnak kiáltoznak, léptek kopognak ide oda, és néha egy egy beszédfoszlányt is elkapok. Innen kell majd felmennem a színpadra, illetve felrepítenek oda engem, és Harryt is. Hirtelen a szívem hevesen kezd kalapálni, ahogy eszembe jut a tengernyi néző, akik annak idején is itt ültek. Tudom, hogy ma még többen fognak nézni, szinte egész Panem országa. Már anya is lát engem, de nem úgy mint egy Kiválasztottat. Belegondolok, hogy a régi osztályom, akik már többé nem lesznek azok, mit gondolhatnak majd rólam. Minden bizonnyal apa is figyel engem valamelyik kis televízión keresztül. Lassan kifújom a

levegőt, miközben a szememmel a sötétségbe hunyorgom. Mindjárt elkezdődik, én pedig ott fogok állni minden színe előtt. És meg kell majd néznem a Viadalt is. Éppen hogy elkezdenék ezen izgulni, mikor hirtelen megérzem, hogy valaki hátulról elkapja a csuklómat, és erős ujjak szorítását kezdem érezni. A pillanat hevétől majdnem felsikoltok, ahogyan gyorsan megfordulok a tengelyem körül, de az uszályomról majdnem elfelejtkezem, ami miatt most majdnem felbukom. Én Primrose Everdeen , az esés mestere, mióta buktam már egy igazán nagyot.

-     SSS… Nyugi Prim, én vagyok. – hallatszik a hang a hátam mögül, miközben lassan kiválik előttem valaki, szürke szemű, és kedves tekintetű. Most tűzpiros ruhát visel, magassarkú cipővel, és fekete haja, loknikban omlik alá a vállára.

-     Katniss… a fenébe, jól megijesztettél. – suttogom, miközben látom, hogy a nővérem közelebb lép hozzám. Hirtelen mintha nagyobb lenne a sötétség, s mintha az eddigi nagy hangok is egy pillanatra elhallgattak volna. Hirtelen érzem, ahogy a nővérem egy pillanatra erősen megölel, mintha jó szerencsét akarna kívánni nekem a fellépésemhez. Jó szerencse, az amire most igazán szükségem van.

-     Prim… - hallom meg hirtelen ahogy Katniss a fülembe kezd suttogni, miközben még mindig erősen ölel engem.

-     Nincsen sok időnk. Most figyelj rám, kérlek, nagyon figyelj. – hallom Katniss hangját, aki még mindig ölel engem, de közben halkan suttog a fülembe. Érzem, hogy hirtelen libabőrössé válok, ahogyan meghallom a nézők hangját, és eszembe jutnak a reflektorok.

-     Tudod, hogy miért győztetek ketten? Miért lett kettő győztese egy olyan játéknak, ahol ez szinte tilos? – hallom, mire hirtelen megáll a szívverésem. Lassan felrémlik az elmémben, hogy eddig én magam sem gondolkoztam rajta, hogy vajon miért kerültünk ki mind a ketten élve az Arénából. Mintha a szívemet és az elmémet más dolgok foglalták volna le, a hirtelen feltűnő édesapám, vagy éppen Harry. Érzem, hogy Katniss még mindig erősen szorít, minta így akarná elmondani, a dolgokat.

-     Tudod, hogy a Kapitóliumi közönség imádja az ilyet. Imádja, hogy ha már ketten vannak, és nagy dráma zajlik az Arénában. De most először, mintha mást akartak volna a borzalom helyett. – hallom a suttogását, miközben érzem, hogy a szívem hevesen kezd dobogni.

-     Megszerettek titeket. Primrose Everdeent és Harry Blacket, volt hogy nevettek rajtatok, és volt hogy igen is kiborultak. De a végét nem bírták ők sem. Talán most először, de azt szerették volna, ha még láthatnak titeket, együtt és élve. Nem akarták, hogy csak az egyikőtök legyen a győztes. Sem a Körzetekben, sem a Kapitóliumban. Most először, valamilyen módon felbátorodtak, a Viadal alatt lerakódott bennük valami, ami a végére felgyülemlett és meg merték tenni. Mert elégedetlenkedni kezdtek. A Játékmestereknek, pedig nem volt választásuk. Vagy a dühös nép, vagy pedig a két győztes. Éppen ezért meg kellett tenniük. Igen, Prim jól hallottad, a dühös nép. Mert most, a Viadalok történetében először merték megtenni maguk a Kapitólium polgárai is, hogy a Viadal megváltoztatását kérjék. Most először. És szerinted miért? Miért volt ehhez bátorságuk Prim? Mit éreztek az Arénában? – hallom Katniss hangját, aki egy pillanatra elenged, és erősen a szemembe néz, szürke szemeivel, melyek szinte megcsillannak a sötétben. Érzem, hogy hirtelen egy hatalmasat dobban a szívem, ahogyan Katniss suttogni kezd.

-     A remény. Az egész Aréna alatt sikerült elhitetnetek velük a reményt. Elhitték neked Prim. Ezért tették ezt, és ezért győztetek. De most állj ki, úgy, hogy tudod, ezt a remény tette. Bizonyítsd be nekik. Bizonyítsd be, hogy a remény igen is erős. – hallom meg a hangot, miközben érzem, hogy a nővérem hirtelen elengedi a kezemet, ahogyan valaki rászól, hogy igyekezzem, mindjárt kezdünk. Érzem, hogy hirtelen megremegnek a térdeim, ahogyan a suttogó Katnissre gondolok, és arra amit mondott. A remény. Elhitték neked a reményt. Érzem, hogy a látószögemben hirtelen fekete pontok jelennek meg, ahogyan az elmém tovább zakatol. Remény. Nem csak egy átlagos szó, nem csak egy mellébeszéd. A Kapitóliumi nép hinni kezdett a reményben. Érzem, hogy hirtelen megdobban a szívem, akár egy hatalmas nagy harang. Erről beszélt apa. Hogy most erősebb mint valaha. Ketten győztünk. Hirtelen a levegőbe markolok, mintha csak meg akarnám valaki kezét fogni, és hagyni, hogy ő tartson, hogy ne hagyjon elesni, de csak a puha ruhámat tapintom. Hisznek a reményben. Hirtelen érzem, ahogyan megmozdul alattam a fémlap amire állítottak. Hova tűnt a nővérem, amikor most segítenie kéne valakinek? És ekkor hirtelen meghallom. Ceasar Flickerman lelkes hangját, mely hirtelen betölti az egész nagy teret.

-     Hölgyeim és uraim! Jöjjenek hát! Fogadják sok szeretettel Primrose Everdeent és Harry Blacket a 3. Nagy Mészárlás győzteseit!