2. fejezet I.

Halihó, meghoztam a legújabb fejezetrészletet. Ez olyan durva, már is vége az első fejezetnek, hihetetlen gyorsan megy az idő. Pedig úgy megállítanám, hogy ne fogyjon ennyire a Daughter of Hope. Köszönöm a pipákat és komikat, bár úgy vettem észre hogy egy picit megállt a blogon az élet, de remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet :) Én szerettem írni, és remélem, hogy még jobban megkedveltek belőle egy bizonyos szereplőt :D

Ja, és holnap pedig vetítik a mozik a Beavatottat? Ki megy? Én készülődöm, nem is egyedül, már rá is írtam a kezemre, hogy Amity, azaz Barátságos. Merthogy az összes teszt szerint az lennék. Na nem húzom tovább a szót, jó olvasást mindenkinek!

Clove, azaz új nevemen Klóv <3

                                                                                                             

-     Miért? – nyögöm ki hirtelen és halkan, miközben érzem, hogy a hangom megremeg. Mintha mindenem arra kényszerítene, hogy most, ebben a pillanatban ne nézzek a fiú szemébe, hanem a kék és bolyhos takarót pásztázzam.

-     Prim…. – kezdni lassan Harry, miközben észreveszem, hogy egy pillanatra elengedi a kezemet, és az ölébe helyezi a karját, miközben lassan beszívja a levegőt, majd kifújja.

-     Mi az? – kérdezem, miközben lassan magam alá húzom a remegő lábamat, és igyekszem teljes elmémmel, mindenemmel a fiúra koncentrálni.

-     Soha életemben nem gondoltam volna, hogy te leszel a Körzettársam, hogy nekem Primrose Everdennel kell mennem az Éhezők Viadalára. Az előtt is ismertelek. Mindenki ismert téged, amikor kihúztak tavaly az Aratáson. Egész Panem ismert téged, a lányt, akit a nővére megmentett.- kezdi lassan, miközben látom, hogy a homlokát ráncolja, mintha gondolkodni valamin.

-     Sokáig mérges is voltam e miatt. Azt gondoltam, hogy az egész országnak én vagyok a kicsiny, naiv lányka, aki képtelen a talpára állni. Mindig is féltem ettől. – suttogom halkan, miközben a szememmel még mindig a kék takarót pásztázom, mely úgy néz ki, akár a háborgó tenger színe.

-     Emlékszem, mikor kisorsoltak téged az Aratáson. Majd engem. Primrose Everdeen és Harry Black. Annak idején teljes erőmből akartam nyerni. De egyedül ott volt bennem az, akárhányszor csak megláttalak, hogy te nagyon keményen fogsz harcolni a győzelemért. Meg akartam kérdezni mit gondolsz erről az egészről, de csak a kocsin tudtunk beszélgetni.. Láttam benned a félelmet, de a szeretetet is, az erőt, mellyel szeretnéd ezt megnyerni… - folytatja,miközben észreveszem, hogy megremeg.

-     Akkor gondoltam bele először, hogy mi is lesz. Az Aréna tele volt kemény ellenféllel, ott voltak a Hivatásosak, Phoebe, és akik nagyon erősek. Tudtam, hogy segítenem kell az apámon, de még sem a Hivatásosaktól féltem igazán…

-     Hát akkor? – kérdezem halkan, miközben a kezemmel hirtelen meg akarom fogni az ő kezét, de hirtelen félúton visszahúzom. A fiú úgy ül az ágyon, és úgy beszél, mintha előtte peregne az egész jelenet, mire a gyomrom ismét görcsbe rándul.

-     Hanem tőled… - mondja halkan, miközben egy nagyot sóhajt.

-     A kocsin vettem észre először. Láttam, hogy van benned valami, hordozol valami olyat, melyre az embereknek szükség van, de nem csak a népnek hanem……Láttam, hogy be akarod bizonyítani, hogy nem vagy elesett. És a reményt jelképzeted. Amikor a fehér ruhádban könnyes szemel beszéltél az emberek előtt…. – válaszol, de hirtelen megcsuklik a hangja. Érzem, hogy a szívem erősen kezd dobogni, miközben minden idegemmel csak is őrá figyelek.

-     Akkor?

-     Akkor teljesedett ki igazán. – néz rám lassan Harry, miközben kék szemeit rám függeszti. Hirtelen érzem, hogy a gyomrom egy hatalmasat hullámzik, mely talán az Arénában történt velem utoljára. A hirtelen erőtől majdnem meggörnyedek, miközben lassan a fiút figyelem. Soha életemben nem tudtam, mit is érez Harry Black. Hogy ő, mit gondolt rólam, amikor ezt és azt tettem, fájdalommal, örömmel, és igyekeztem hinni valamiben. Soha nem tudtam, hogy ő akart e igazán a szövetségesem lenni, hogy, mit gondolt az Aréna utolsó perceiben, mikor még én is alig tudtam az igazságot.

-     Prim figyelj… - kezdi, és hirtelen előregörnyed, és mintha valamit letörölne a homlokáról. Érzem, hogy a szám kiszárad, ahogy a fiú lassan feláll, majd egy pillanatig szemével pásztázza a szobát. A kezem ösztönösen remegni kezd, amikor Harry lassan sóhajt egyet, majd ismét leül mellém. Én mindig is féltem valamitől. A Viadaloktól, és az Arénától, attól, hogy nekem is ott kell végeznem azon a helyen. De most mintha nem ez lenne a legnagyobb problémám, hanem valami egészen más, mely úgy félemlít meg engem mint egy árnyékból csak úgy előbukkanó vadkutya.

-     Harry… - nézek a fiúra, aki lassan visszaül a helyére, majd a kezét az ölébe helyezi. Valahol egy autó erős tülke hasít a csöndbe,s távolról mintha halvány zene szűrődne be a kinyitott ablakon. De ez talán semmi ahhoz képest, ami most, bennem játszódik le.

-     Nos…. – kezdi, majd lassan sóhajt egyet.

-     Tavaly óta ismertelek téged. Mióta először kisorsoltak téged, a családunk újra találkozott. Apát annak idején hozzátok vittük el. És akkor tudtam meg, milyen is Primrose Everdeen. – hirtelen a szívem dobogása egy pillanatra eláll, ahogy feszülten figyelek a fiúra, aki most nem néz rám, mintha valahol máshol járna.

-     Emlékszem, hogy anya azt mondta, hangosan veszekedtél az anyukáddal, mert nem gyógyíthattátok meg az édesapámat. Hogy mindenképpen segíteni akartál nekünk. És akkor kezdett el derengeni bennem. Kezdetben csak a félelem volt bennem. Mert láttam, hogy

mennyire szereted a nővéredet, és szinte láttam a szenvedésedet, amikor ránéztél a kocsin. Volt bennem akkor félelem. Hogy mind a ketten nagyon szeretnénk győzni, de ezt csak az egyik teheti meg. Az első estén a Kiképzőközpontban elkezdtem gondolkodni rajta, hogy melyikünk győzzön. Valahogy mindig… mindig… - folytatja, de hirtelen megcsuklik ismét a hangja. Érzem, hogy egy nagy izzadságcsepp csordul végig a homlokomon, ahogyan eszembe jut, miket gondolhatott. Látom, hogy Harry próbálja összeszedni a szavait, mintha kék szemei valahol, a távolban járnának. Érzem, ahogy valami fájdalom, de talán erő kúszik végig rajtam, mely elterjed az egész testemben.

-     Igen?? – kérdezem, de a hangom már szinte riadt, és talán erősen követelő, ahogy a fiú egy nagyot sóhajt. Érzem, hogy a görcs csak nő, és nő a gyomromban, s mintha nem akarna elmúlni. Érzem, hogy most fog elmondani valamit, látom, ahogy nagyot sóhajt, és mintha utoljára beszélni kezdene.

-     Arra gondoltam, hogy hogyan történhet meg ez az egész. Hogy te gondoskodni akartál apáról. Láttam rajtad, hogy kész vagy segíteni, ahogyan a betegek között járkáltál a Körzetben, nem érdekelve semmi. Láttam, hogy szereted a családodat, hogy igaz voltak kemény ellenfelek, de még is kitartottál. Láttam, ahogyan elbántál Phoebe-val. Volt benned valami… valami, ami miatt úgy éreztem, hogy ez nem lesz így jó. Amikor a kocsin álltál, és majdnem le akartál esni erősen megfogtam a karodat, mert segíteni akartam. Ahogyan teljes erődből, és szívedből hittél a reményben, Az emberekhez szóltál, és bátorítottad őket. Rámosolyogtál másokra, és erőt adtál. Volt benned valami, amiben volt kedvesség, erő, remény, és még is szépség. Soha nem gondoltam volna, hogy Prim, aki tavaly még más volt, most kiáll ide. Hogy valaki, aki a Körzettársam, lesz köze hozzám. Nem akartam, hogy legyen, mert tudtam, fájni fog, ha elveszítelek. Figyelj Prim, én nem gondoltam soha, hogy létezik valahol egy lány, egy olyan lány, akinek pont a Viadalra kellett velem jönnie. Mert megijedtem, hogy létezhet egy ilyen valaki. Valaki, aki kedves, de még is erős, aki teljes erejéből küzd, aki ennyire akar élni. Soha nem gondoltam volna bele, hogy lesz egy lány, aki olyan dolgokat kavar fel bennem ,amiket nem akarok. Amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy nem lenne értelme ha én győznék. Láttalak téged mindvégig az Arénában. Féltem. de még is bekövetkezett. Mert már valahol, az Aratáskor éreztem, de az Arénában jöttem rá igazán. Te voltál az, akit szerettem volna életben tudni. Hogy ha én meghalok odabent, akkor te kerülj ki élve. Mert belül nem gondoltam volna soha hogy létezik egy ilyen lány valahol aki … aki.. – folytatja, de hirtelen észreveszem, hogy valami van az arcomon. Ahogy a fiút hallgatom, aki most elmond mindet, egyszerűen mindent, amit gondolt rólam, érzem, hogy ennyi.

-     Ennyire tökéletes. Akit szerettem volna, hogy helyettem győzzön. Mert én nagyon féltem, hogy ez valaha meg fog történni. De még is megtörtént… Prim… én… énn…. a fenébe, Prim én szeretlek téged. – nyögi ki hirtelen a fiú, amikor megérzem, hogy mi van az arcomon. A remegő fejemen, a szememből, mely ki tudja, mit tükrözött, most kigördül valami. Egy forró könnycsepp mely hirtelen lehull a takaróra, oda, ahol a kezem hever. Én valahogyan az Aratás óta tudtam. De hogy ő, hogy Harry Black mit érzett, csak most tudtam meg igazán. Érzem, ahogyan a szívem dobogása ismét felerősödik, ahogy meglátom a mellettem ülő fiút. Remegve, de még is szinte mosolyogva néz fel rám, miközben kék szemével egyenesen a szemembe néz. Érzem, ahogy hirtelen a kezem megindul, és egyenesen Harryé felé közeledik. Lassan letörlöm a könnycseppet a szemem sarkából, ahogyan erősen megszorítom a kezét.

-     Akkor nagyon nagy bajban vagyunk. – suttogom magam elé, félig remegve, félig pedig mosolyogva.

-     Mert én is szeretlek téged Harry. – nyögöm ki lassan, miközben a gyomromban ismét feléled a görcs, és az erő, mely eddig is itt volt velem. Görcsölő, szinte erősen görcsölő gyomor. Vágyakozás a másik után, hogy végre elmondja mit gondol, hogy megfoghasd a kezét. Erő, mely talán a nehéz időkben is támogat. És könnyek, olyan forró könnyek, melyek tudom, hogy nem szomorúságból fakadnak a lelkem legeslegmélyében. Ez az, amiről Katniss beszélt nekem, és amire rájöttem az Arénában. Ez itt az a valami, melyet úgy hívunk, hogy szerelem.