C.
A remény, a remény, a remény. Ez
kattog, szinte zakatol össze-vissza az agyamban, mikor megérzem, hogy a fémlap
lassan megemelkedik. Mindjárt kiérek, egész Panem színe elé a hatalmas nagy
színpadra, amikor most mindenki nézni fog. Mert ezt az adást kötelező néznie
minden egyes polgárnak. Először egy vetítést tartanak a Viadal összefoglalóját,
egy kicsit beszélgetnek velünk, majd a Köröndre utazunk, hogy egyenesen az
elnök helyezze a fejünkre a győzteseknek járó koronát. Viadal. Snow elnök.
Színpad. Érzem, hogy mindenem megremeg, amikor hirtelen meghallom a fülsüketítő
üvöltést, mintha minden irányból kiabálnának, melybe belevegyülnek a kürtök, és
dobog hangjai. A remény. Elhitték. És ekkor hirtelen megérkezem a hatalmas nagy
világosságba, oda, ahol most bizonyítanom kell. A színpadra. Érzem, hogy
hirtelen megizzadnak a tenyereim, ahogyan lassan kiérek oda, ahol hirtelen
megcsap a nagy lárma, a fülsüketítő üvöltés, és a műsorvezető hangja.
Bizonyítsd be, hogy a remény igen is erős. Érzem, hogy a lábam lassan remegni
kezd, miközben a szememben kivilágosul a kép, mely eddig csak a nagy fehérség
volt. Amint
hirtelen meglátom a nézők ezreit,
akik talán még többen vannak, mint annak idején, ahogyan meghallom hogy Ceasar
kedvesen szólít minket, érzem, hogy lassan ismét urrá kezd lenni rajtam. Mert
most talán még többet kell mutatnom nekik. Lassan elmosolyodom, miközben a
szememmel körbepásztázom a hatalmas nagy színpadot. Most nem körben vannak a
székek, egyedül középen áll egy fehér, amelybe Ceasar fog ülni, és egy hatalmas
fehér kanapé, melynek tetején egy szépen csillogó tárgyat lehet kivenni. Egy
csillogó koronát. Oldalt egy kisebb emelvényt állítottak, ahol most az egész
csapatunk ül. Katniss és Peeta egymás mellett, miközben ujjaik összekulcsolva,
Effie, aki most állva vigyorog, és élvezi a tapsot, és mintha nekünk is
mutogatna valamit. Haymitch, a maga hanyag módján bámul a színpad felé, valamint
Harry stílustanácsadója, és mellette az állva tapsoló Gloria. Ez a te estéd. Ne
engedd, hogy tönkretegyék. Hangzik fel bennem, miközben óvatosan megfogom a
szoknyámat, ahogyan ő tanította és elindulok a szék felé. Érzem, hogy a
tenyereim szinte csúsznak az izzadságtól, miközben a térdeim, mely most nem
látszanak, erősen remegnek. Óvatosan mosolyt erőltetek az arcomra, ahogyan
kezet fogok Ceasarral, aki most is vigyorogva és kedvesen üdvözöl engem, majd
mutatja az utat, hogy üljek bele a székbe. Ez a szék itt kétszemélyes. Olyan,
amit a Viadal irányítói, soha de soha nem akartak tervezni. Óvatosan eligazítom
a szoknyám hosszú uszályát, mely most mint egy habfelhő takar engem, és talán
eltakarja a remegésemet, és a lassú vacogásomat, mely a nézők ezreitől. és a
színpad nagy fényeitől van. Hirtelen megérzem, hogyan a szék megsüpped
mellettem, és valaki lassan leül rá. Harry Black az, akit ma este fekete
öltönybe öltöztettek, s egyszerűen, de még is természetesen néz ki. Látom,
ahogyan kék szemeivel mosolyogva mered a közönségre, ahogyan halványan
elmosolyodva integet nekik. Ő talán nem tud, sem a reményről, sem semmi
hasonlóról, amit Katniss osztott meg velem. Lassan beszívom a levegőt, amikor a
műsorvezető leül a székébe egy két mondat után, miközben bemutatja a csapatunk tagjait, mely közül Effie fürdik
a legnagyobb dicsőségben, illetve olyan boldogan hajlong, hogy ő biztosan úgy
érzi. Igen, hiszen két évben egymás után mind a két kísért Kiválasztottja
győzött. Majd Ceasar nem kertel tovább, csak mélyen a közönségre néz, és
bejelenti, hogy amit most fognak látni nem lesz egyszerű. Tele lesz
fordulatokkal, örömmel, és bánattal, drámával, és igazi fogcsikorgatós
pillanatokkal. És reménnyel. Érzem, hogy mindenem megremeg, ahogyan rögtön
ösztönösen megfogom Harry kezét, akár csak annak idején a kocsi szekeren.
Érzem, hogy most ha nem lenne itt, már nem én állnék itt, ha nem lenne itt
Harry Black, aki segít, akibe kapaszkodhatom, aki itt van, akkor egy
összeroncsolt tárgy állna itt, valaki, aki győztes lett, de még is belül vérző
sebekkel van tele. Nagyot sóhajtok, ahogyan a nézőtér hirtelen elsötétül., és
megjelenik Panem címere a nagy képernyőn, egy olyan képernyőn melyet ma este az
egész ország fog nézni. Érzem, ahogyan a szívem hevesen kezd dobogni, mint egy
hatalmas, de hatalmas harang, mire még jobban megszorítom a Körzettársam, és
talán tényleg a társam kezét. Érzem, ahogyan Harry lassan és lágyan végigsimít
a kézfejemen, miközben mintha valamit halkan suttogna, de szinte alig veszem
ki. Csak lassan közelebb húzódom hozzá, s erősen megmarkolom a kezét, hogy az
elkövetkezendő időben legyen mibe kapaszkodnom. Mikor meglátom a saját
szememmel, azt a bizonyos reményt. A vetítést egy két pillanatképpel kezdik,
mely az Aréna előttről érkezett. Amint én fellépeka színpadra, s utánam Harry,
egy kép, mikor felvillan a nevem mellett a tizenkettes szám, s a fiúnál a
nyolcas, és egy utolsó, halvány kép, amely rólam készült. Amikor a fehér
ruhámban ott állok a színpadon, miközben a halványkék szemeimben egy aprócska
kis könnycsepp fénylik, a látom, hogy a szám mozog. Ezt mondom: a remény,
mindig is velem lesz az Arénában. Hirtelen mindenem megremeg, ahogy magamban
egy pontot adok az eddigi reményeknek, és lassan Harry vállára hajtom a fejem,
melyet tudok, hogy senki sem lát, csak nekem kell. Mert innen indul az Aréna. A
hatalmas nagy sivatag, ahol mindannyian körben állunk a fémlapjainkon, miközben
odafent elindult az óra. Hirtelen közbejátszanak egy képet, melyet a
Kapitóliumban fényképeztek, a Köröndön ezernyi ember áll, s hangosan számol
vissza tíztől, miközben egy óriás kivetítőn felvillannak a Kiválasztottak. Majd
egy képet a Körzetből, ahol a Főtéren álló emberek félve néznek fel a vetítőre.
A következő pillanatban, én leugrom a fémlapomról, s egy pillanat alatt elveszem
a homokban. Harry egy pillanatig tétován áll a fémlapján, majd hirtelen
megfordul, és rögtön elindul. Nem megy oda a Bőségszaruhoz, ahol a nagy
öldöklés folyt. Semmivel nekivág a nagy sivatagnak. Érzem, hogy a szám
kiszárad, ahogy eszembe jut ez a terep, melyet talán most alig tudnék
teljesíteni. Néhány képet mutatnak a sivatagról, ahol néhány Kiválasztott
bolyong, például a négyes lány, aki éppen a homokot fürkészi, és mintha valamit
építeni készülne. Harry egyedül vándorol a sivatagban, semmi nélkül, és
szomjasan, többször elesik a homokban, miközben érzem, hogy hirtelen
megsajnálom. Soha nem gondoltam bele, hogy mi is történt Harryvel, hogy vajon
miket élt át. Most legszívesebben elkezdenék hozzá beszélni, de tudom, hogy ezt
most nem lehet. Végig kell néznem a Viadalt. Már is engem mutatnak, amint éppen
az esőerdőben térdelek, és Isabelleékkel beszélek, miközben a táskánkat
rámoljuk ki. Isabelle. Sarah. A két lány, a szövetségeseim, akikről alig tudom,
hogyan is haltak meg. Érzem, hogy lassan végigvándorol bennem a feszültség,
mely mint erős függöny szinte behálóz és majdnem folytogatni kezd. Látom,
ahogyan mi hárman a dzsungelben állunk, miközben az ég felé nézünk, s ujjunkat
kinyújtva tisztelgünk a Viadal áldozatainak. Két pont a remény számára. Hirteln
összerázkódom, mert arra kapom fel a fejem, amint Harry a fák között vándorol,
s hirtelen Phoebe ugrik elő a bokroból. Akkor kaptam fel a fejem, akkor akartam
segíteni.A lábaim hirtelen remegni kezdenek, s majdnem elharapom a számat,
amikor a jelenet jön, a jelenet, amelyben Harryt a Bőségszaru felé viszik, majd
bezárják oda. Tényleg azt kiáltotta, hogy Prim segítség. Miközben Phobeék
kényszeríteni akarták, ő az én nevemet kiáltotta. A következő képkockában én
vagyok, amint a nagy fehér förgetegben a földre esve húzom össze magam, mire
engem is átjár hirtelen a hideg, és a fázás, az hogy majdnem odafagytam az
Arénába. És ekkor suttogok valamit, valamit, ami ismét megrendít engem. A
remény, az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Három pont. Érzem, hogy
lassan megértem, miért mondta ezt Katniss. Az Arénában én igen is kimondtam,
ezt. Hogy talán tudat alatt, de még is szóltam a reményhez, mely miatt az
emberekhez is kijutott. Hogy a nehéz időszakban, én igen is arra támaszkodtam.
A reményre. A Viadal többi részéből három jelenet marad meg a számomra. A többi
mintha homályba veszne a gondolatim tengerében, melyek most csak is egy dolog
körül forognak. A reménynél. Az egyik képkockában éppen a hatalmas dzsungelben
állok, s szememmel a földre írt sorokat fürkészem, azt, ami Isabelle és Sarah
utolsó üzenete volt számomra. Hirtelen egy hatalmasat nyelek, ahogyan a testem
görcsbe rándul, s félek, ki fog belőlem törni a sírás a lányok emlékére. A kis
kedves szőke Sarah, és az állandóam vigyorgó Isabelle. Akik már nincsenek itt
többé- Életem talán legrosszabb pillanata, melyben ismét adhatunk pontot a
reménynek. De talán a legjobb is, mert először fogalmzódott meg bennem, hogy
győzni akarok. Hatalmasat sóhajtok, ahogyan eszembe jut, hogy a lányok már
Fentről figyelnek, s egy olyan helyen vannak, ami biztonságos. Biztonságos. A másikban a végső harcot mutatják, ahogyan a
rózsa esőben, az életem talán utolsó gyenge pengélyén állok, miközben Phoebe
szemébe nézek. A lelekemben megjelennek a fekete szemek, melyekben soha nem
volt egy csepp kedvesség sem, csak a gyilkolás, és a gyűlölet. És ezeknek a
szemeknek mondtam, azt, hogy a remény erősebb a félelemnél. Ismét a remény. De
ott van a legutolsó pillanat. Ahogyan úgy sírva mint egy kisgyerek lassan újra
élesztem Harryt, a könnyeim hatalmas nagy tengerében. Az a néhány, de még is
hosszú, fájdalmas másodperc, melyben először rohamozott meg egy érzés, mikor
azt hittem, hogy elveszíthetem Harryt. Ha behunyom a szemem, még mindig magam
előtt látom a végjátékot, a kihalt pusztát, és azt a villanást, melybe majdnem
belehalt a Körzettársam. S emlékszem, teljesen tisztán emlékszem a sós
könnyekre, a borzalmas félelemre, és a csókra, az amit soha de soha nem fogok
tudni elfeledni. Kiráz a hideg. Érzem, hogy Harry halkan valamit mond nekem,
majd az állát óvatosan a fejemre támasztja, miközben kisöpör egy tincset a
homlokomból. Amint elárasztana a jóleső érzés, hirtelen meghallom a győzelmi
harsonákat, azokat a harsonákat, melyekkel együtt mordul fel a tömeg is. Érzem,
hogy a libabőr végigkúszik a gerincemen, ahogyan meghallom a győzelmi dalunkat.
A miénket. De ekkor hirtelen meglátok egy végső bevágást, az egyáltalán nem
rövid összefoglaló végén. Egy képet,
mely minden olyan dolgot igazzá tesz, melyet Katniss mondott, melyet én sem mernék elhinni. Mely egyszerűen
lehetetlennek tűnik, s olyat érzés vált ki belőlem, amit soha de soha nem
vártam. A Köröndön ezernyi Kapitóliumi
ember, akik éppen a mi győzelmünket nézik, hirtelen de egyszerre megteszik.
Mintha csak egy kórus lenne, lassan a szájukhoz emelik a kezük három középső
ujját, majd lassan a vetítő felé nyújtják. Nekünk. Érzem, hogy hirtelen
görcsösen megmarkolom Harry kezét, ahogyan hirtelen úgy érzem magam, mintha
valmai erősen gyomron vágott volna. Mintha csak a nővérem figyelmeztetése
lenne. A szívem hevesen kezd verni, s az adrenalin erősen hullámzik az
ereimben. Ezek Kapitóliumiak. Csicsás fővárosiak, akikben talán sosem volt elég
kedvesség vagy becsület, emberség a Kiválasztottak iránt. Ez lehetetlen! Ezek
az emberek, a fővárosból, ők tették ezt! Mindenem remegni kezd, s a szemeim úgy
tapadnak a képrnyőre, mintha csak azt akarnám megtudni, hogy ez álom e? Ez itt
az igazi remény. A 3. Nagy Mészárlás reménye. Primrose Everdeen reménye.
ui: szeretnétek ha hoznék ismét Willow Shields érdekességeket? Még régebben a Primstorynál fordítottam 40 érdekességet, szóval ha szeretnétek, most is hozok majd hasonlót
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése