2. fejezet II.

Sziasztok! Először is szeretném, ha nem haragudna meg senki rám, mert nem vitát akarok vagy hasonló (mint régebben volt) annyi az egész, hogy észrevettem, hogy kicsit leállt az élet a blogon, sajna kevés a megtekintés is, és háát...... nem valami jó ez. Tudom, és most már látom, hogy egy második évadot nehezebb vezetni, hiszen volt már előtte egy hosszú történet, és ez most pedig kissé más jellegű lesz. Azt is tudom, hogy ez a sztori eleje, és még nem indultak be teljesen az események. De a kezdethez képes kicsit megcsappantunk :( No, a lényeg, hogy mostantól egyre izgalmasabb fejezetek jönnek, igyekszem, és remélem, nem fogtok bennem csalódni, és remélem az eddigiekben sem csalódott senki. Már meg van írva a sztori, és remélem, hogy a hamarosan következő események tetszeni fognak :)
                                                                                                                

Hirtelen megérzem Harry keze fogását és ösztönösen megremeg a gyomrom. Mintha valami, ami a mellkasomban ült eddig most nagy erőre kelne, és szétáradna a testemben, elöntve azt valamivel, melyről talán én sem tudom, hogy mi. Éppen hogy lehullik a második könnycsepp az arcomon, nem bírom tovább, és a távolságot, mely eddig nagy, és hideg volt most megcsökkentem. Erősen, és még gyengén ölelem meg a fiút, aki eddig a balomon ült, miközben érzem, hogy a könnyek kezdik eláztatni az arcomat. Létezhet ilyen? Mintha valahol a szívem mélyén már meglett volna, s Katniss is elmondta volna, most pedig hirtelen megtapasztalom mi is ez. Csak ott ülök, miközben erősen megölelem Harryt, és behunyom a szememet, hagyva hogy az arcomon végigcsorogjanak a könnyek. Amik nem a fájdalomtól, és nem is a szomorúságtól vannak. Hanem a színtiszta boldogságtól, attól, melyet most érzek talán először. Érzem, hogy a fiú átkarol engem, és lassan hátamat simogatja, miközben én csak ott ülök. Görcsölő hassal, sírással és még is vigyorgással, egy olyan érzéssel, amit nem lehet megfogalmazni.

-     Szeretlek téged Prim. Igen, szeretlek.  – hallom Harry suttogó hangját a távolból, mely kicsit remegve cseng. Ő is ezt gondolja rólam. Ő szeretett engem? Igazán, tényleg? Ezekre a gondolatokra még inkább kezd rázni a sírás, melyet most egyáltalán nem tartok valami gyerekes dolognak. Ez az, amit az emberek boldogságnak hívnak? Lassan próbálok nagyokat lélegezni, és felkészülni lelkileg, hogy én is mondjak valamit, de mintha valami a belsőmben egyszerűen megakadályozná, és csak arra kényszerítene, hogy itt szipogjak, és öleljem a fiút. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen dolgok is történnek velem. De most, amint eszembe jut, hogyan élesztettem újra az Arénában rájövök, hogy ha nem tettem volna ezt meg, akkor végzetes hibát követtem volna el. Ha most egyedül lennék itt győztes biztos, hogy sírnék. De nem az örömtől. Egy percig lehunyom a szemem, és lassan lélegzem, miközben a fejemben kezd megfogalmazódni a dolog, a mondat, hogy mit fogok mondani a fiúnak. Éppen hogy felkészülök, hogy kibontakozzak az ölelésből, és elkezdjek mondani valamit, melyről még csak halvány elképzelésem van, hirtelen egy hatalmas nagy kattanást hallok. És ekkor olyan erővel vágódik ki a szoba ajtaja, hogy hirtelen megijedek a nagy hangtól, és ösztönösen felugrom az ágyról. Ekkor ugyanis hirtelen Gloria viharzik be rajta, olyan hirtelen és olyan váratlanul, hogy akár azt is hihetjük, hogy ez csak a szél volt. Hirtelen toppan be, egyszerűen, és kopogás nélkül, majd vigyorogva a szoba közepére perdül, és viháncoló hangon megszólal.

-     - Sziasztook! Tudtam, valahol éreztem hogy itt vagytok. Prim! Szia! – pattan oda hozzám, és jó erősen megölel, szinte kinyomva a szuszt belőlem, miközben másik kezével Harry felé int. Gyorsan letörlöm az arcomról a könnyeket, és próbálok nyugodt képet vágni a tanácsadóm felé, aki egyáltalán nem zavartatja magát. Vigyorogva, és szinte nevetve üdvözöl, miközben a fülében fityegő szivárványszínű fülbevaló megrázkódik. Mintha maga is kivirult volna. Színes ruhát visel, mintha az arca kerekebb lenne az eddigi megnyúzott helyett, és folyamatosan vigyorog, miközben a hóna alatt egy nagy mappát szorongat.

-     Elnézést kérek Harry, de el kell őt vinnem. Ma este győzelmi interjú. Fel kell rá még készülnünk. Van egy két dolgunk. – mosolyog hirtelen rám, mire próbálok visszamosolyogni. Még mindig az előző dolgok járnak a fejemben, mintha még a hatása alatt lennék. Olyan mintha Gloria egy rózsaszín flamingó lenne a fekete hollók között, aki hirtelen jött, és különlegesen. Óvatosan egy pillanatra Harry felé nézek, aki még mindig csodálkozva ül az ágyán, és kék szemei valahol máshol járnak, de még is igyekszik Gloriára figyelni.

-     Este találkozunk. Győztest varázsolok belőled Prim hidd el. Remélem

tetszeni fog neked. – kacsint rá a fiúra, s olyan hirtelen markolja meg a csuklómat, és húz ki a folyosóra, hogy még elköszönni, sőt odanézni sincs időm. Mintha az előző percek egy pillanat alatt leperegnének, ahogyan Gloria elindul velem a szobám felé, hogy felkészítsen a ma estére. Hirtelen azt sem tudnám megmondani, hogy mennyi az idő, s egy pillanatra mintha el lennék kalandozva. Mintha elfelejtettem volna, hogy ma este győzelmi interjú, egy nagy, és hatalmas alkalom, melyen minden győztesnek át kell esnie. Óvatosan pislogok  egyet, miközben követem a stílustanácsadómat végig a hosszú folyosón. És nem is milyen módon.

-     *

Óvatosan, és csukott szemmel ülök a szobámban, ugyan azon a széken, mint annak idején az interjúm előtt. Mintha az egész nagy lakosztály hirtelen átalakult volna. Betölti az előkészítőim csicsergésének hangja, a hajszárító búgása, és Gloria távoli kuncogása, mely során egy mappával járkál körbe körbe, és néha beleszól a dolgok alakulásába. Mintha most egy másik lányt látnék magam előtt. Mikor még nem kezdődött el a Viadal volt benne valami, kicsit aggódás, s még akkoriban vékonyka volt, hosszú és megnyúlt arccal. De azóta mintha kivirult volna, s az arca már pirospozsgás, és kerek, s állandóan mosolyog, és nevet. Mintha boldog lenne most, túl a Viadalon, úgy hogy én győztem, én lettem az egyik a 3. Nagy Mészárlás győztesei közül. Míg az egyik előkészítőm a körmömet festi, a másik a hajammal babrál, míg a harmadik, akinek csukva kell tartanom a szemem a sminket készíti. Lassan beszívom a levegőt, és kifújom, miközben Gloriára gondolok. Valami olyasmit mondott, hogy sok a dolgunk. Hogy ez alkalommal, már más emberként fog engem látni a közönség. Magamban elgondolom, hogy mi is voltam én a régi interjúmon. Egy voltam a 24 Kiválasztott közül, az egyik, aki ugyanolyan vágyakkal, és félelmekkel vágott neki a Viadalnak. Mindannyian azért vagyunk, voltunk itt, hogy nyerjünk, mindannyian meg akartuk győzni a közönséget, hogy támogassanak. De most már nem kell meggyőzni. Most már úgy állok ki eléjük, mint a 3. Nagy Mészárlás győztese. Győztes. Hirtelen megremegek, ahogy az elmémben felrémlenek apu szavai. Mert valami a kezdetét vette, és talán most a legerősebb. Az emberek nem gondolták, hogy én, egy gyenge kislány kikerülök a hatalmas Arénából, a sok gyilkos Hivatásos közül. Néhány óra leforgása alatt olyan dolgokat tudtam meg, melyekről soha nem is tudtam volna, hogy létezik. Érzem, hogy a kezeim görcsösen megszorítják a karfát, ahogyan felrémlik az elmémben az a bizonyos remény. Történt valami miatta, miért emlegette apu annyit nekem. Lehet, hogy tetszett a közönségnek, s most is mosolyogva kell nekik mesélnem a dolgokról. De tett valami mást is? A reményem. Vajon mit gondolnál erről a Játékmesterek, a Kapitólium lakói, mit gondolnak a Körzetben? Ma este ki fogok állni, és mindenki látni fogja, hogy én, a naiv gyenge kislány megnyerte a Viadalt. De vajon…. vajon miért Ő? Hirtelen azon kapom magamat, hogy Gloria vigyorgós hangon szólongat engem. Óvatosan elűzöm a gondolatot az elmém mélyébe, ahogy meghallom a hangot. Készen vagyunk az előkészületekkel. Most meglátom, milyen is, az a győztesi interjú.