6. fejezet I.

Hát annyit kell mondjak, hogy emberek megdöntöttétek a piparekordot, 6 pipa eddig még nem volt, és nagyon nagyon örülök neki! <3 Remélem ez a fejezet is tetszeni fog, a ruhával együtt. Kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzá :)
                                                                                                                                  

Őrültség. Lehetetlen. Kivitelezhetetlen ötlet. Nekem valahogy nem ezek a szavak jutnak eszembe. Hanem a kíváncsiság. Én megbíztam Gloriában és ez most sem lesz másképp. Sőt nagyon is kíváncsi vagyok a ruhára. Ha jobban belegondolok van benne igazság. Én tavaly is majdnem, de idén pedig biztosan Kiválasztott lettem. Nagy valószínűséggel a kapitóliumiak azt gondolják, hogy én vagyok a naiv kislány akit már elhagyott a remény. De bennem még mindig él. Még mindig él bennem a remény. És ha Gloria úgy gondolja, akkor a ruhával a felvonuláson meg is fogja mutatni az embereknek. Mert én még mindig remélek. Ezekkel a gondolatokkal ülök a székben, ahol az előkészítő csapatom elkészíti a frizurámat, a körmömet és a sminkemet. A stylistom tisztes távolságból figyeli a munkájukat, néha beleszól, néha pedig csak megértően bólogat. Az előkészítéssel nem pepecselnek sokat. Ugyanolyan kontyot készítenek nekem, mint az Aratáson, csak sokkal lazábbat, a körmömet egyszerű fénnyel festik ki, és a sminkem is nagyon halvány, nem torzítják el az arcomat. Egyszerű, de nagyszerű. Úgy nézek így ki mint egy átlagos Primrose Everdeen. Nem úgy, mint egy kapitóliumi Primrose Everdeen. Így mindenki felismer majd. Mindenki láthatja majd az arcomat. Hirtelen megremeg a gyomrom, mikor a felvonulásra gondolok, ami hamarosan elérkezik. Ez lesz az első szereplésünk, mindenki ezt fogja nézni. Anyu otthon. A Kapitólium összes polgára itt. Katniss, Peeta és Haymitch. És Snow elnök. Az egész világ. Sajnos nem a legjobb, ha az ember lámpalázas. Hirtelen kinyílik a szoba ajtaja, és Gloria viharzik be rajta, a ruhámmal és vigyorgó arccal. És azt is látom rajta, hogy nagyon is izgatott. Megkéri, hogy csukjam be a szememet és így vegyem fel a ruhámat. Óvatosan belebújok az anyagba, érzem, hogy lágyan a testemre simul, sőt igen kényelmes is. Gloria még egy két dolgot igazgat rajtam, majd a tükör elé kísér engem, hogy ott nyissam ki a szememet. Hallom a háttérben az előkészítő csapatom diskurálását és kuncogását, valamint a stylistom hangját, miközben lassan kinyitom a szememet. Szépen, jó lassan. Egy testhezálló, fekete színű ruha van rajtam, melynek hosszú ujjai vannak, valamint a hátamnál,  mindkét lapockámtól egy egy hosszú anyag indul, amely körülbelül a sarkamig ér. Nem lenge anyag, hanem érdekes formájú, és igen merev. Mintha csak egy testrész lenne, amely hozzám tartozna. És az alakja..olyan..mintegy csodálatos madár szárnya lenne.  Ha felemelkedik a levegőbe akkor… akkor úgy néz ki mintha szárnyaim lennének. Madárszárnyak. Ez a lényeg. Szárnyaim lesznek. Elképzelem, hogy kinyílnak a levegőben.  Ezek nem olyan apró kis szárnyak, mint Rutának voltak a tavalyi interjúnál. Ezek hatalmas hihetetlen hatalmas szárnyak. Olyan hatalmasok, amelyek mintha körülölelnének engem. Lopva oldalra pillantok Gloriára, aki mosolyogva méreget engem. Jól kitalálta. Csak egyet nem értek. Ha a remény jelképe fehér színű, a ruha miért fekete? Talán mert szénbányász körzetből jöttünk? Nem tudom, de megfogadtam magamban, hogy bízok Gloria tudásában. Ha ő így gondolja így lesz. Megcsinálom. Fel kell állnom a szekérre, és meg kell mutatnom magamat Panemnek. Gloria segítségével. És sikerülni is fog.