6. fejezet II.

 Nos az a helyzet, hogy holnap elutazok egy hétre, de remélem fogom tudni hozni a részeket, elvégre ott kell lennie Wifi- nek. Szóval, igyekszem rakni a részeket. Íme az új fejezet :)
                                                                                                                              

A stylistommal nagy nehezen átverekszünk a lent összegyűlt tömegen. Odalent mentorok, stílustanácsadók, előkészítő csapatok beszélgetnek csoportokba verődve, kiabálnak, integetnek egymásnak.  És persze ott vannak a Kiválasztottak is. A Kiválasztottak, akik különböző ruhakölteményekben pompáznak. A leendő vetélytársaim. Nem akarok gondolni rá, nem akarom megnézni jelen pillanatban a Kiválasztottakat, úgyhogy inkább szépen  követem Gloriát a kocsinkhoz, ahol már Harry és az ő csapata vár. Rajta is ugyanolyan ruha van,  bár a szárnyrésze kissé más fajta, még mindig nem teljesen értem, miért fekete a ruhánk. A remény színe, az ilyen madarak színe ugyanis a fehér. Gloria még megigazgatja a ruhámat és a „szárnyaimat" miközben szakértői szemmel bólogat. Hamarosan pedig nem csak ő fog látni. Hanem egész Panem. Nagyot nyelek, miközben fellépek a kocsira. Már nincs sok idő.

-       Oké, szuper. Menni fog ez! – szól Gloria és még egyszer megnézi a ruhát

-       Figyelj, Prim a lényeg az, hogy bármi is történjék,nyugodtan álljatok a kocsin.

-       Miért mi történhetne? – kérdezem, miközben eszembe jut, hogy akár le is eshetek a kocsiról, ha nem kapaszkodom biztosan. Nem erre sem akarok gondolni.

-       Majd meglátod! – vigyorog Gloria, miközben megölel. Mit talált ki? Mi járhat ennek a fejében? Valami tutira, ugyanis a szemében huncut fény villan. Megvonom a vállam, miközben Harry is felszáll a kocsira. Gloria mosolyogva felmutatja a hüvelykujját, miközben érzem, hogy a kocsi megremeg alattunk. Hamarosan felsorakozunk a kapu elé. A kapu elé, ahol kilépünk Panem színe elé. A stílustanácsadóimat már nem látom, a lovak ugyanis beálltak a szekerek sorába. Érzem, hogy az idegesség lassan elterjed rajtam, ezért jó erősen ökölbe szorítom a kezem.

-       Soha nem hagyjon el a remény. – szólal meg mellettem Harry. És nekem szól. Nem tudom, hogy ez miért furcsa nekem, de most beszélgetek vele először. A hangja nyugodt és kissé halk.

-       Kíváncsi vagyok mi lesz. Gloria azt mondta, hogy álljunk minden esetben nyugodtan. Ez olyan….

-       Furcsa. – feleli Harry. Ránézek, először csak vöröses haját, kék szemét és szeplőit veszem észre. De utána mást is. A feketés, de halvány karikákat a szeme alatt. Ami talán, csak az orvosoknak tűnhet fel. Az éhezés jeleit. Idegesen szegezem a szememet a cipőmre. Harry tényleg szegény családból származik. És éhezett. És erre Gloria rá is jött. De én nem. Hirtelen szaltózik egyet a gyomrom. De még mielőtt bármit is szólnék a lovaink erősen előrébb húznak. És ekkor megszólal a himnusz. Hangosan, dobhártya rengetően. A kapu pedig ekkor kitárul. Kezdődik a felvonulás.