10. fejezet II.

Még mindin érzem a számban a torta finom, csokoládék ízét, mikor leérünk a Kiképzőterembe. Torta. Erről régebben csak álmodhattam. Emlékszem, mikor kicsi voltam apuval sokszor elsétáltunk a pékség kirakata előtt és megnéztük a szépen dekorált, csodálatos tortákat. De venni soha nem vehettünk. Nem tudtunk volna. Most kaptam először születésnapomra tortát. Hihetetlen, hogy itt ünneplem. De még is nagyon boldog voltam. Hiszen a csapatom felköszöntött engem. És még mindig érzem ezt a boldogságot. Egészen addig, amíg belépek a Kiképzőterembe. Ahogy megcsapja az orromat az a jellegzetes ottani szag, ahogy meghallom a kardok csattanását, hirtelen nagyon ideges leszek. Hamarosan úgy kell majd ideállnom, hogy szembesülök egy szimulációval. Az ottani teljesítményem alatt kapom a pontot. És, hogy mivel szembesülök majd? Nem tudom. Nem tudom. Ez a legidegesítőbb az egészben. Hogy nem tudom mi vár rám. És ezt ebéd utánig meg sem fogom tudni. Megtörlöm az izzadó tenyeremet a melegítőmbe, és szemmel végigmérem a termet. Néhányan még gyakorolnak, de a legtöbb Kiválasztott egyszerűen lézeng. Megértem. Megmondták, hogy senki sem tudhatja, mire számítson. Ha akarnám, még gyakorolhatnék valamire. De mire? Itt nem tudok válaszolni. Nem tudom. Lassan körbesétálok, de semmi sem jut az eszembe. Egyre csak a ma délután jár a fejembe, egyre jobban kezdek idegesedni ahogy arra gondolok. A tenyerem már is izzad, és a pulzusom is már több az átlagnál. Mi lesz velem majd akkor, amikor szembesülök valamivel? Megpróbálok menedékhelyet építeni, de nem jó, teljesen máshol járok agyban, és a kezem kissé remeg. Dühösen otthagyom az állomást, és elrobogok másfelé. A fákhoz. Eszembe jut, milyen megnyugtató volt a lombok között lenni. Ez hátha most is használ. Felkapaszkodom az ágakra és felmászom a fa igazi szívébe. Igaz, hogy ez csak egy műfa, és a levelei sem igaziak, de nagyon remélem, hogy segít elűzni a feszültséget. Kiválasztok egy szimpatikus villás elágazást, s leülök, a kezemet a fejem mögé teszem és hátradőlök. Lassan becsukom a szemem, és igyekszem kizárni minden rossz gondolatot. Csak a halk, l,enti hangokra a levelek zizegésére és a szívdobogásomra koncentrálok. A végtagjaim lassan ellazulnak, és végre nyugodtan lélegezhetek. Használd ki ezt a kis időt! Biztatom magamat. Ne idegeskedj! Lazulj el! A fejem is lassan kitisztul, s a hangokat is csak tompítva hallom. Nyugtató itt lenni.  Lazulj el! Lazulj el! Reccs! Egy nagy reccsenésre kapom fel a fejem a hirtelen relaxációból és gyorsan megtörlöm a szememet, és előrébb dőlök. Isabelle igyekszik fel a fán, miközben az egyik lába alatti ág nagy reccsenéssel a földre hull. Gyorsan felhúzza magát mellém, és megigazítja hosszú, fekete haját, miközben nagyot sóhajt. Ő is szereti a fákat. Ez ugrik be. Ő is lazulni jöhetett ide.

-Szia Prim! A fenébe, ez jól leszakadt alattam. -  néz le a mélybe, ahol a leesett ág hever. A hangja kevésbé hallatszik idegesnek, inkább nyugodtnak, és ez látszik is rajta. Nem dadog, nem remeg a keze, nem izzad a tenyere, mint nekem.

- Te nem izgulsz? – kérdezem hirtelen tőle, mire felém fordul és kissé halványan elmosolyodik

- Nem nagyon. Nem tudhatjuk mire számítsunk. Akkor minek izgulni? – ez igaz. Ő jól fogja fel a helyzetet, velem ellentétben. Minek is izgulni? Nem tudom. De én még is izgulok.

- Mázlista! – sóhajtok fel, és ismét hátradőlök.

- Mi az ott a csuklódon? – kérdezi,  miközben a szeme az új karkötőmre siklik. Feltettem a kiképzésre a nővérem ajándékát. Nem csoda.

- A karkötőm. Ma kaptam Katniss – tól a szülinapomra.

- Ma van a szülinapod? – kerekedik el Isabelle szeme.

- Igen, a tizennegyedik.

- Tyűha! Hát akkor boldog szülinapot! – szól. A második Kiválasztott kívánt nekem boldog szülinapot.                   És egyik sem rossz szándékú. Az biztos. De akkor sem semmi. Isabelle kissé hátradől mint én, és behunyja a szemét. Ő is pihen egy kicsit. Bizonyára. Én is így teszek. Ez segít. Eltereli a gondolataimat. És ez jelen pillanatban tökéletes.