11. fejezet II.

Hello everybody :) Újra itt vagyok a legújabb fejezettel. Mindenkitől ismét elnézést kérek az elmaradásért, sajnos ezt a részt is épp hogy ki tudtam tenni, mert nagyon beindult a suli, a dogák stb. Remélem tetszeni fog nektek ez a fejezet és Prim produkciója , nagyon nagyon nagyon kíváncsi vagyok a véleménykre :) Ja és köszönöm a pipákat és a kommenteket <33
C. 
                                                                                                                          

A teremben hatalmas csönd uralkodik. Csak a külön emelvényen ülő Játékmesterek poharai, és tányérjai néhai zaja töri meg ezt a csöndet. A terem teljesen ugyanúgy néz ki, mint mindig is volt. Semmi más, semmi változás. Soha ne hagyjon el a remény! Suttogom magamban, és lassan elindulok a terem közepe felé. Csönd. Néma csönd. Talán a Játékmesterek várnak? Vagy ez már a szimuláció? Megállok a fegyverek állomásától néhány méterre, ami már szinte a terem közepén van. Még mindig néma csönd. Már a csörömpölés is elhalt. Csak is a saját szívdobogásomat hallom. Itt az idő. Nem akarom letörölni a homlokomról az izzadságot. Csak állok, állok és várok. Az emelvényen megpillantom Seneca Crane főjátékmestert, aki alig láthatóan biccent egyet. A termet hűvös levegő járja be, mintha valaki fújtatnak. Állok mozdulatlanul a helyemen. Hirtelen egy különös hangot hallok, egy hangot egy apró morgást és egy nagy fújtatást. A szívem a torkomban dobog, ahogy hátrafordulok a hang irányába. Semmi. Csak halk morgás. Morgás és morgás. Majd ismét csönd. Éppen azt kezdem hinni, hogy a Játékmesterek csak szórakoznak velem, amikor hirtelen egy közeli fa mögül előugrik egy lény. Egy állat. Egy ronda, farkashoz hasonló, kétlábon járó és éles karmokkal rendelkező állat. Egy mutáns. Ez ugrik be. Ez egy mutáns farkas, a tavalyi Viadalról. Az a mutáns amivel Katnisséknek is szembe kellett nézni. A gyomrom megremeg, ahogy nézem a felém közeledő állatot. A szőre szőkés színű, hangosan vicsorog, a nyakában pedig egy medál villan meg. Egy medál, rajta 2-es számmal. Cato! Ez az állat Cato mutánsa. Cato mutánsa, amely hirtelen egy hatalmas ugrik elém, szájából csöpögő nyál a cipőmre fröccsen. Mutánsok. Ez a meglepetésem. Hirtelen elönt a remegés és az energia. Majdnem hogy sikítva ugrok hátra és amilyen gyorsan csak tudok, futásnak eredek. Futás. Ez tűnik a legjobb megoldásnak. Érzem, a mutáns bűzös leheletét és a fülemben hallom a morgását. Fuss Prim! Fuss! Hallom, hogy már nem 4 mancs, hanem 8 dobog mögöttem. Cato mutánsa. És egy másik állat. Szőke hajjal és zöld szemmel. Glimmer mutánsa. A fák, ez jut eszembe. Fel kell menekülnöm a fákra. Talán ott biztonságban leszek. Minden ép gondolat megszűnik számomra, már alig tűnik a helyzet valóságosnak, ahogy loholok, nyomomban a két farkassal. A szívem úgy kalapál, mint egy nagy harang és érzem, hogy mindjárt felbukom. Remegve szorítom a kezem az oldalamhoz, miközben menekülök. Menekülök. A mutánsok elől. Ez csak egy nagy hülyeség. Ezek nem mutánsok. Ez csak egy szimuláció. Egy hülye szimuláció. Ez nem igaz. Nem fognak bántani. Ezt gondolom, miközben lihegve futok a két állat elől. Szimuláció?. Ez csak egy nagy hülyeség. Hirtelen a bakancsom egy nagyot puffan a padlón. Nem néztem előre, és egyenesen nekimentem a fáknak. Orra bukom, és remegve gurulok az oldalamra. Mindjárt itt lesz a mutáns. A Cato mutáns. Köhögve állok fel, a szeme szinte jojózik és remeg a kezem, ahogy odafordulok a fához és mászni kezdek rajta. Elegem van. Nem akarok itt lenni. Ez nem megy nekem. Minden borzalom elé uszítanak. Résnyire hunyom a szemem, miközben mászom. A lábam majdnem megcsúszik, mire majdnem a mutáns elé esem. A mutáns elé. Cato elé.  A fát kaparja karmokkal és dühösen morog felém. Annyira remegek, hogy csak a lombkorona aljáig jutok el, ahol megmarkolom az egyik ágat, miközben egyszerre ráz a remegés és a köhögés. Mindjárt vége. Gondolom. Én nem akarok gyilkolni, én ezt nem akarom. Letörlöm az izzadságcseppeket a homlokomról, ahogy letekintek a mélységbe. Nincs ott Cato, se Glimmer. Vége. Ez jut eszembe. Vége van a borzalomnak. Elmehetek innen. Vége van. Érzem, hogy a hajamat valami hűvös levegő járja át és lehűsít engem. Talán valami friss szellő. Talán. Felkönyökölök, és megfordulok. Tényleg vége lenne. De ekkor már egyenesen az arcomba ömlik a hűvös levegő. Óvatosan kinyitom a szemem. És ekkor szembe találom magam valamivel. Illetve valakivel. Egy kisebb, barna szőrű mutáns ül velem szemben a fán. Dühösen vicsorog és fújtatásának hidege az arcomba csapódik. Apró. Kicsi. Barna. Ruta.! Érzem, hogy mindenem megremeg. Ez nem lehet. Ez itt Ruta mutánsa. Azt hittem, hogy már vége. De nem. Itt ül előttem Ruta mutánsa.  Ez csak egy szimuláció. Ez csak egy hülyeség. De hirtelen beugrik előttem egy kép, ahogy a kis Ruta az Arénában fekszik, testét virágok borítják. A kép, melyben a kis Ruta egy apró, négy dallamból álló  dalt mutat Katnissnek. Egy apró dalocskát, amivel egymásnak jeleztek. Egy apró dalocskát, amit otthon dúdoltam magamnak nyugtatónak, mikor a nővérem az Arénában volt. Egy apró dalocskát, amit Ruta tanított Katnissnek, amit én is megtanultam a tévéből. Egy dalocskát. Ruta dalát. Amit talán egész Panem énekelt, mikor a kislány meghalt. Egyenesen, zihálva a mutáns szeme közé bámulok. Ő itt nem  Ruta. Egy szimuláció. De nem tudom megölni. Még ha csak egy mesterséges dolog is. Soha nem vinne rá a lélek. Nem akarom. Nem akarom bántani. Mozdulatlanra dermedek. Egy pillanatra kitisztul a fejem. Ruta mutánsa nem mozdul. Nem ismertem őt. De a nővérem sokat mesélt róla. Én pedig énekeltem a dalát. Érzem, ahogy egy izzadságcsepp végigfolyik a homlokomon. Lassan kinyitom a számat. Alig bírok megszólalni, de erőt veszek magamon. Lágyan dúdolni kezdek valamit. Egy rövid, négy hangból álló dalocskát. Ruta dalát.

UI: Brigi, tudom hogy a tiedben is, de remélem nem gond ha az én sztorimban is Seneca szerepel, mint Játékmester:)