11. fejezet III.

Sziasztok! Köszönöm köszönöm szépen a 7 pipát és a kommenteket <33 Hihetetlenül boldog vagyok, hogy tetszik nektek a sztori, és tetszett a szimuláció is. Nos a közeljövőben tervezek kirakni egy újabb szavazást, illetve közvélemény kutatást, hogy szerintetek hány pontot fog kapni Prim. Ugye 0-12-ig lehet, és ugye az már az én sztorimban eldőlt, de kíváncsi vagyok, hogy szerintetek, hogyan értékelik majd a Játékmesterek a produkciót, magas pontot kap? Alacsonyat, közepeset, jót, rosszat? Szóval ez lesz a közvélemyénykutatás :)
C. 
                                                                                                                

Egy csodálatos dallam. Rövid, de csodaszép, szinte betölti az emberek lelkét. Emlékszem, mikor a televízióban hallottam, hogy Ruta ezt énekli. Én is ezt a dalt dúdolgattam, egész álló nap akkor. És többször is. Ha ideges voltam, elfütyültem ezt a dalt. Ruta dalát. Katniss azt mondta, ha a kislány túléli a Viadalt, jó barátok lennénk. Elhiszem. Személyesen ugyan nem ismertem, de mindig is szimpátiát ébresztett bennem a fáról- fára ugráló, daloló kislány. A hangom először kissé elhalónak tűnik, mintha egy kiscica dorombolna. De másodjára, már hangosabban és határozottabban éneklem el, Ruta dalát. A mutánsnak. A kislánynak. A kislány emlékére. Remegek, izzadok, és elegem van. Úgy érzem, mintha valami távoli erő, mindent kiszippantott volna belőlem. A dal betölti a termet. Az utolsó hang megmarad a levegőben, s a helyét lassan átveszi a csend. A mutáns rám néz, nagy, barna szemeivel. Mintha Ruta szemei lennének. Egy pillanatig csak néz, és néz engem. Nem merek megmozdulni. Tudom, hogy előbb, utóbb rám fog támadni. Ez egy mutáns. Ez a dal, csak időhúzásnak volt jó. Bár én nem annak szántam. Várok, és igyekszem visszafojtani a remegésemet. Nézem a mutánst. Nézem Rutát. Egy pillanatig a néma csönd ereszkedik a teremre. Csak egy apró pillanatig. Ám hirtelen a mutáns torkából nyüszítő hang tör fel, s a szemein mintha átsuhanna valami.

Egy érzés. Az állat úgy nyüszít, mint egy kiskutya, s a nyüszítése olyan, mintha magát a dalát énekelné. Rám néz, majd hirtelen előrenyújtja az első mancsait, s a fejét rá hajtja. Mintha… mintha meghunyászkodna. Nyüszít, és lefekszik előttem. A Ruta mutáns meghunyászkodott. Döbbenten nézem az állatot, aki a saját dalát nyüszíti. Alig bírok megmozdulni, ahogy a mutáns képe halványodni kezd, majd eltűnik.  Mintha egy pillanatra eltűnne a mutáns, s helyette a kislány képe villanna fel. Mintha ő is itt lenne. Köztünk lenne. Ha a Viadal nem végez vele? Talán velem is ezt teszi majd? Hirtelen, mintha valami belső hang szólna nekem, hogy tegyem meg, óvatosan felemelem a jobb kezem, s három középső ujját nyújtom ki a mutáns halvány képe felé. Ruta felé. Ez otthon affelé szokás kimutatni, akit tisztelünk, vagy szertünk. Én nagyra tartottam a kislányt. Mindig is szimpátiát ébresztett bennem. És tiszteltem azért, ahogy az Arénában cselekedett, és amit tett.  Eltűnik Ruta is. Remegve ülök hátra a térdemre. Biztosan igaz ez? Meghunyászkodott előttem egy mutáns farkas. Nem hiszem. Ezek nem így vannak beprogramozva. Ezek gyilkoló gépek, és ez pedig csak egy szimuláció. De akkor miért történt. Érzem, hogy fázok, szinte vacogok, ahogy leereszkedem a fáról. A mutáns úgy nézett ki… mint egy érző állat. A lábaimban alig van erő, ezért megkapaszkodom a fa törzsében és a Játékmesterek emelvényére bámulok. Mintha valamit nem értenének, miközben maguk között diskurálnak. Seneca Crane is idegesen forog hátra, miközben a kezeivel nagy mozdulatokat tesz, majd egy férfi kérdésére válaszol. Mintha azt mondaná „Everdeen”. Primrose Everdeen. Természetes hogy rólam beszélnek. De nem tetszenek nekem az ideges és furcsa tekintetek, és a nevem valamint Ruta neve többszörös hallása. Idegesen állok, miközben a kezemet ökölbe szorítom. Nyugi Prim! Vége van! Nem tétovázom. Erősen megindulok, hogy minél messzebb lehessek, az emlékeimtől, a mutánsok emlékeitől. Amint a lift ajtaja becsapódik mögöttem, leroskadok a földre, és az arcomat a tenyerembe temetem. Nem tudom, miért csinálják ezt? Miért uszítanak ránk már a Viadal előtt borzalmakat? Már is remegek, ahogy arra gondolok, mikor Cato és Glimmer mutánsa üldözött. Miért nem tartogatják ezt az Arénára? És ekkor eszembe jut valami. Nekem az lett volna a dolgom, hogy megöljem, mindegyik mutánst. Akkor talán kaptam volna vagy 8 pontot és kész. De én ehelyett elkezdtem énekelni Ruta dalát. Nem kellett volna. Hirtelen beugrik, hogy Katniss azt magyarázta, mennyien dühösek voltak a Játékmesterekre a kislány haláláért. Hogy a 11. Körzetet lakói virágokkal borították be, s Ruta dalát énekelték. S mutatták a jelet, azt a kézjelet, amit én is. A tisztelet jelét. Kis híján lázadás lett belőle. A Játékmesterek nem akarnak erre emlékezni. Kényszeríteni akartak, hogy vagy ledöföm Ruta mutánsát, vagy feladom és akkor jól lepontozhattak volna. Ez csak nekem lett kitalálva. Ez elé állítottak. És ekkor, én hülye elénekeltem Ruta dalát. És persze utána pedig a tisztelgés jelét, a csodálat jelét mutattam felé. Mint tavaly a nővérem az Arénában. Én is ezt mutattam neki. Ez viszont  jóval kimerítette a lázadás fogalmát. A közép utat választottam. És minden mutáns, igaz szimuláció is, nos kissé úgy viselkedik, mint a Kiválasztottak. Az Arénában is így volt. Persze, hogy meghunyászkodott előttem, mert ezt nem a Játékmesterek akarták, hanem, bele volt programozva. Mert úgy értve ez az ő dala volt. Nem kellett volna. Nem kellett volna erre emlékeztetnem őket. Mert majdnem lázadás lett a kislány halálából.          Tessék, én meg nekiállok itt énekelni és  Épp, hogy Panem elfelejti, én meg újra felhozom. Nem ezt akarták. Keresztülhúztam a számításaikat. Akárcsak a nővérem tavaly. Le se lehet tagadni, hogy testvérek vagyunk. Ő egy nyilat lőtt ki a Játékmesterekre. Megborzongom. Nem tudom, de az az érzésem, hogy lepontoznak. Mert nem azt tettem, amit akartak. Tudták, hogy nem fogom tudni megölni Ruta mutánsát. Hát tessék, ezt tettem helyette. A lift egy nagyot kattan, én pedig gyorsan feltápászkodom a földről. Be kell mennem a szobámba. Be kell slisszolnom, hogy ne vegyenek észre. Nincs kedvem erről beszélni. Éppen kilépek a liftből, és a szobám felé indulnék, mikor meghallom Effie hangját:

-                                                                                        Á Prim,  jó hogy itt vagy! Gyere, csak be te is hozzánk.