11. fejezet I.

Hali! Nos az a helyzet, hogy mostanság kicsit leálltak a pipák és a komik is, sajnos az előző részre is csak három pipa érkezett ami picit kevés a megtekintések száma mellett Ismétlem magam, nem fogok semmilyen hülye pipahatárt bevezetni, mert nagyon nagy baromság szerintem, viszont ha itt vagytok az oldalon, és elolvassátok az új fejezetet, sőt ha tetszik is akkor egy egy pipát és kommentet nyugodtan hagyhattok magatok után, mert tudjátok, nagyon örülök a pozitív akár negatív visszajelzéseknek is mert az ember a hibáiból tanul :)
C.
                                                                                                     

Ahogy becsukódik az ajtó Isabelle mögött, végképp rájövök, hogy egyedül maradtam. Eddig itt volt egy kéz, amibe kapaszkodhattam. De most már magam vagyok egyedül. És ezt az egészet egyedül kell végigcsinálnom. A fejemet a két tenyerem közé fogom és lassan lélegzem. A szívem egyre gyorsabban és gyorsabban dobog, a lábamból kifut a vér, és iszonyatosan zsibbad, és iszonyatosan remegek. Nem tudtatom, mi vár rám. Teljes ürességbe burkolózok. Olyan erősen hunyom be a szemem, hogy a szemhéjam mögött lila és kék foltokat látok. A külvilágból csak a néhai sípolást és a nevek szólítását hallom. Egészen egy pontig. Egy szóig, egy mondatig, amikor ösztönösen kapom fel a fejem. Phoebe halad el előttem,  hosszú fekete haja széle az asztalomat söpri.

-                                                                                        Sok szerencsét Everdeen! – vigyorog rám, és szűken összehúzott szemeivel végigmér. Most ő jön. Talán mindenki fél, de ő tuti nem. A génjeikben van, emlékeztetem magamat. Tartsd magad távol tőlük. Nem szólok neki vissza. Csak felemelem a fejemet és ránézek, bele a szürke szemeibe. Nem akarok konfliktust. Phoebe még egyszer dühösen végigmér, majd elrobog az ajtó felé és egy másodperc töredéke alatt már bent is van. Mint aki várja a megmérettetést. Tőle kitelik. Újra leszegezem a fejemet, már olyannyira remegek, hogy a kezemet alig bírom megtartani. Már a 7. Körzet jön. 8. Körzet. A teremből lassan elfogynak a Kiválasztottak. Ők már szembenéztek a szimulációjukkal. Ők már nem izgulnak. Túl vannak rajta. De vajon nekem, mint hivatalos utolsónak, és persze a győztes húgának, nos vajon nekem milyen borzalmat tartogatnak. Lehunyom a szemem, és Katnissre gondolok. Ő már egyszer megtette. Persze nem úgy mint most mi, de megtette és 11 pontot kapott. Ha neki sikerült, talán nekem is menni fog. De ő bátor. Idősebb, mindenre elszánt. De én, én mit tudok felhozni. Ő profin íjazik. Én… ja persze felismerem az ehető növényeket. Szuper. A gyomrom görcsbe rándul, mikor a hangosbemondó a 11. Körzet lány Kiválasztottját szólítja. 10 perc. 10 perc és én jövök. A teremben már csak ketten vagyunk. Felnézek, hogy megkeressen Harry –t, aki egy pár asztallal arrébb ücsörög, a tenyerét a homlokához nyomja, miközben kék szemével az asztalát pásztázza. Talán távol van, de látom rajta, hogy szabályosan remeg.  Én se lehetek sokkal jobban. Idegesen letörlöm a homlokomról az izzadságot. Valamit szeretnék mondani a körzettársamnak, aki ugyanúgy retteg mint én, és akinek korábban szembe kell néznie a borzalommal. De egyszerűen a torkomra forr a szó. Nem bírok semmit sem kinyögni, még azt sem tudom kontrollálni, hogy ne remegjek. Pedig mondanék valamit. De nem bírok. A hatalmas csöndbe hirtelen egy sípolás szakít bele, amely Harry Black – et szólítja. A fiú feláll, de még mindig remeg és az ajtó felé néz.

-                                                                                        Sok sikert Harry. – nyögöm ki halkan, bár a hangom nem emlékezet önmagamra. Inkább egy vékony, alig hallható remegésre. Harry felém néz, de látom rajta, hogy nem bír megszólalni. Csak alig láthatóan bólint, majd lassan az ajtó felé indul. Az ajtó felé, ami hatalmas kattanással bezárul mögötte. És ekkor rám tör a pánik. 5 perc. Ennyi. Most már én jövök. Reszketek, ahogy a nagy vasajtó felé nézek. Ki tudja mi vár ott rám. Mit kell majd tennem? Mivel találkozom majd ott? És mi lesz, ha egyszerűen leblokkolok? Talán már magamban fel is adtam. Félek a jövőtől, félek hogy mi vár rám. Ez a félelem. Ami egyszerűen legyengít, ami lebénít. Ami ellen hiába hadakozom. Félek. Egyszerűen félek. De tényleg fel is adtam? Hirtelen beugrik egy kép: amint a szekéren száguldozunk a városba. Mi voltunk a színtiszta remény. Hogy megmutattuk az embereknek, hogy nem hagyott el a remény. A múltunk, a jelenünk. És a jövőnk. A remény. A remény. Talán ez az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. A remény legyőzheti a félelmet. A remény megsegíthet. De igazán kell hinni benne. Hinnem kell a reményben. Hogy nem hagyott még el. Magamért. Anyáért és Katnissért. Hinnem kell. Hirtelen az egész testemet összerázza a sípolás. Primrose Everdeen következik. Felállok. Talán igaz amit gondoltam. Hogy hinnem kell a reményben. Hátha…hátha… Lassan a vasajtó felé lépdelek. Már bent vár rám a szimuláció. Nagyot lélegzek, ki és be. A remény, az egyetlen dolog, ami erősebb a félelemnél. Ez az utolsó gondolatom, mielőtt megfogom a vasajtót, és kinyitom, ami hatalmas nyikorgással tárul ki előttem.