12. fejezet II.

- Én… - kezdem el, de a hangom remeg, és hirtelen megcsuklik. Hogyan fogok tudni nekik sírás, vagy elkeseredés nélkül mesélni. Elszúrtam magamnak ezt az egészet. És nem csak magamnak. A nővéremnek, a mentoromnak is hatalmas csalódást okozhatok ezzel. Hogy lehettem ilyen hülye? Érzem, hogy a torkomban hatalmas gombóc keletkezik, és nem tudom, mit tegyek, hogyan mondjam el nekik. Hatalmasat sóhajtok, és kissé előredőlök. Nem borulhatok ki mindenki előtt. Még Harry is próbálja magát tartani, és nekem is kell. Látom, ahogy mindenki csodálkozva rám mered, és már is begörcsöl a gyomrom. Ennyi embernek fogok én mesélni. Még egy nagyot sóhajtok, és megpróbálok nyugodtnak látszani. Eddig a Viadal előtt, mindig ezt tettem. Igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. De ez most először érzem, hogy nagyon nehezen fog menni.

- Én farkasokkal találkoztam. Mutáns farkasokkal. – egy hatalmasat csípek az alkaromba, hátha ezzel sikerül megakadályozni a remegést. Effie kissé felsikolt a nővérem pedig még görcsösebben szorítja a kezemet. Értem, hogy miért. Ahogy oldalra nézek látom, ahogy az arca elfehéredik, és üres tekintettel a semmibe bámul. Emlékezik a tavaly Viadalra. Hogy ő is pont ezzel nézett szembe.

- Úgy érted… úgy érted…. Kikkel? – Katniss hangja idegesen cseng, a szemem sarkából pedig látom, hogy Peeta is összerezzen. Ők már megélték ezt. Odabent az Arénában. De azóta is kísérti őket. Vajon lehet e egyáltalán elfelejteni ezeket a borzalmakat?

- Glimmer és Cato. – kezdem de a hangom már egyre vékonyabb. Érzem, hogy mindjárt felrobban bennem a belső bomba, és onnantól minden érzelmem kitör. A nővérem egyre erősebben kapaszkodik a kezembe, s talán még nálam is jobban remeg.

- És Rutával. – fejezem be halkan, és rögtön ösztönből megölelem Katnisst, aki már se lát, se hall, csak remegve a semmibe réved. Effie eszeveszetten sikoltozik. Haymitch dühösen horkant, Gloria pedig az arcát a tenyerébe temeti. Én pedig érzem, hogy az arcomon lecsordul egy könycsepp, az emlékek miatt, az idegesség miatt. De gyorsan letörlöm, és igyekszem úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

- De nem öltem meg Rutát. Illetve a mutánst. – és vége. Itt az idő. A következőkben kell elmondanom, hogy mit is tettem. Hogy úgy ahogy van elrontottam, hogy a Játékmesterek le fognak pontozni.

- Hanem elénekeltem a dalát. És… és mutattam… a kézjelet. A szobában hirtelen megdermed a levegő. Most legszívesebben elmenekülnék. Mindenki megtudta, hogy elrontottam. És, hogy szabályos lázadást műveltem nekik. És, hogy cserbenhagytam Katnisst. Katnisst, aki lassan megmozdul mellettem, és remegve rám néz.

- Elénekelted… és mutattad….

- Elrontottam az egészet. Ez olyan mintha

- Ismerem a Játékmestereket. Nem hiszem, hogy véletlen ez az egész ...– fejezi be helyettem a nővérem. Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Miért kellett a nővéremnek ekkora csalódást okoznom? Remegve lehajtom a fejemet és erősen szorítom a szabad kezem, nehogy elsírjam magam.

- Annyira sajnálom – kezdem,de  a  hangom remegésbe fullad. Tessék, lássék elrontottam. Egyszerűen nem tudok, mit mondjak. A szülinapomon.

- De ezt jóvá fogom tenni. Előbb, utóbb, hidd el. – szólok, és megölelem a nővérem. Egyszerű ígéret. Ha netalán magas pontot kapnék. De ez lehetetlen. Egy furcsa ígéret. De én megígérem. Talán az Arénában, vagy az interjúknál. Valahogyan. Katnissre nézek, aki nagy szürke szemeivel néz rám, s az arcán érzelmek sokasága váltakozik.